Etikai keresztes háború

– szereptévesztés, és a főpapi tudat –

w_1200_1.jpg

A közelmúltban láttam egy vadászati előadást, amely etikai témákat feszeget. Ebben az előadó paprikás hangulatban, példákat felmutatva tulajdonképp kiosztott mindenkit. Az előadás lényege, a renitensek kiemelése volt. A pozitív érvek semmilyen arányban nem jelentek meg. Miközben néztem, azon gondolkodtam, hogy ez az ember nyilván jót akar. De vajon érzi-e, hogy nem jót tesz? Az etikátlanság jelenségéből sokak számára az következik, hogy hangosabban kellene kiabálni, és követelőzni. Szerintük rövid az ostor nyele, és különben is „teher alatt nő a pálma”. Nem kell itt érzelgősködni! Oda kell csapni, ahogy velük is tették, amikor eljött az ideje. És mi lett a vége? Itt vannak... és micsoda kedves ember lett belőlük! A fegyelem kell a fiataloknak, mert nagyon el vannak engedve... bla bla bla... Biztos kihagytam valamit a hasonló magasröptű megállapítások közül. Ezek nem valamelyik törzsőrmester szavai voltak, hanem a vadászati kultúra főpapi tudatban élő képviselőinek mindennapos gondolatai.

A fentiek hallatán mindig az jut az eszembe, hogy immár több mint tíz éve segítek a vadászíjászok vizsgára való felkészítésében, és általában az szokott történni, hogy a sikeres vizsgák után olyan 5-10 perccel mindenki lelkes támogatójává válik a vizsgafeltételek szigorításának. Ez a lojalitás nélküli, érvtelen ortodox vegzálási ösztön, valahogy az átlag magyar vadász fétise lett. Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek, de a nagy vadászíróink mintha nem a verbális ütlegeléssel akarnának hatni a műveikben, hanem a valóság sebészi pontosságú, és érzékletes kifejezésével, ami lényegében az élmény megszületésére való törekvést jelenti. Hatni akarnak, mert azt szeretnék, ha az olvasó átélné azt, amit ők. A vadászati kultúra iránti érzéseket nem lehet kinyilatkoztatásokkal kikényszeríteni valakiből, ahogy ma azt a vadászat amish-ai teszik. Szegény Zsiga bácsi – aki sajnos már képtelen védekezni – vajon mit szólna, amikor az ő nevéből csinálnak kovácsolnak pallost, és emelik valakinek a nyaka fölé, aminek aztán az a következménye, hogy a Széchenyi Zsigmond név hallatán lassan a hideg rázza a vadászok egy részét, mert folyamatosan vele woodoo-zzák őket, vagy a tőle származó idézetekkel érvelnek öncélúan. De ott van Fekete István. A világ valaha élt legjobb-lelkű embere. Vajon amikor az önjelölt főpapok követelik, hogy szigorítani kell a szabályokat, és a tudás közvetítésének a zálogát a vadászvizsga szigorításában látják, eszükbe jut-e az a sor, hogy „Az ostor akkor ér valamit, ha ritkán veszik elő” Ilyenkor már nem fontos Fekete István? Vajon ha hatást emlegetünk, akkor miért lehetséges, hogy Fekete István nem mint valami vadászati partizán maradt meg az emlékeinkben, aki kiverte belőlünk az etikusság igényét – hanem valaki olyan, akinek a műveiből, az azokból megelevenedő élményeiből áradó gyermeki jó szándéknak, az érzékletes kifejezésnek köszönhetően, az olvasóban is megszületett az élmény. Valami furcsa okból, az erőszakos hittérítők, Fekete István munkásságát is a maguk igazolására használják, ami egy tökéletesen téves helyzetfelismerés eredménye.

Természetesen nem azt állítom, hogy a szabályozásnak, a tiltásnak nincs jelentősége! De a szabályok nem megoldások, hanem eszközök, és ezeket így is kell alkalmazni. Az éjjellátó céltávcső tiltása nem a pedagógia része, hanem egy eszköz, amely eltörléséért többet kell tegyenek az éjjellátó ellenzői, mint a támogatói. Ugyanis, ha a feladatunkat jól végezzük, akkor egy idő után ennek az eszköznek a használata is visszaszorul.

Számtalan konferenciát rendeznek évente kis hazánkban vadászati témában, de valahogy annyira senki sem bátor, hogy a hagyományok képviseletéhez szükséges eredményes magatartásról merjen vitát rendezni. Pedig ebben a témában szükség volna egy komoly kibeszélésre, és arra, hogy tudjuk, milyen módszerekkel szeretnénk hatni a jövőben. Feltéve, ha szeretnénk hatni. Na de... mi nem vitázunk soha érdemi dolgokról. Pódiumbeszélgetések nincsenek, pedig nem egy 65 ezres tagság, hanem néhány fős klubok is vitanapokat rendeznek. Bizony lenne miről eszmét cserélnünk, mert temérdek kibeszéletlen problémánk van. Lássunk néhányat a vadászetika témakörében.

 

 A példaképek

 Higgyék el, ez nem egy unalmas téma. Azt mondjuk – jogosan – hogy a példaképeknek komoly szerepe van egy eszmerendszer kialakulásában, és az életben tartásában is. Azonnal hozzátesszük, hogy a mai fiatalokra nem hatnak a példaképek. Ez az állítás így, egy tökéletesen félreértett helyzetértékelés következménye. A példaképek hatásának jelensége – a mechanizmus – ugyanúgy működik most is, mint bármikor. A példaképek alanyai változtak meg! Vegyük az egyre nagyobb sebességgel beáramló amerikai vadászati kultúra példáját. Az USA-ban legyártott példaképek vannak. A vadászati eszközök gyártói őrületes pénzeket ölnek abba, hogy egy-egy ún. „pro staff” étoszát felépítsék, kialakítsanak köréjük egy olyan atmoszférát, amelyben minden szavuk törvénnyé válik, majd ezt követően eladatják velük a termékeiket. Ma ezek a vadászok a példaképek! Akik tulajdonképpen ugyanolyan termékek maguk is. A legtöbb műsoridőt ők kapják, és egy egész médiabirodalom áll mögöttük. Nem bajlódnak semmilyen érzelemvilággal, zavaros, és magasztos kifejezéseket sem használnak, mert úgysem értenék a legtöbben. Ha pedig mégis, azt is öncélúan teszik sokszor, mert vannak olyan fogyasztók, akiknek a romantika az eladható. Ebben a világban, mérhető dolgok alapján válik valakiből példakép. Mekkorát, vagy mennyit lőtt. Ez közérthető, és instant. Kétségtelenül szomorú. Ha kisiránkoztuk magunkat, nézzük meg, hogy mit kínálnak a poroszos vadászati főpapok, mint példaképek.

Ahhoz, hogy valaki minta lehessen mások számára, muszáj, hogy képviseljen valami olyat, ami vonzó mások számára. Írjon szépeket, érezhetően közmegbecsülésnek örvendjen stb. Erre azért van szükség, mert ez már nem a kommunizmus, amiben parancsra kell tisztelni valakit. A tisztelet egy választható érzés a demokráciában, és ha valakinek nincs kínálata, vagy az nem vonzó, elfordulnak tőle. A vaskalapos „magyar modell” kapcsán tegyünk fel egy kérdést, és válaszoljunk rá őszintén: mi kellene, hogy vonzó legyen egy fiatal számára, amikor azt látja, hogy például a vadászatetika hardcore képviselői a munkásságuk elmaradt hatása miatt, a folyamatos átkozódás, siránkozás állapotába kerülnek, és árad belőlük az emiatti frusztráció? Miközben azt látják, hogy logikailag követhető, érzékletes, hatni kívánó előadások helyett egy szemrehányás-özönt kapnak a képükbe, mindössze csak azért, mert a töretet rossz irányba fordították. Eközben a ring másik sarkában ott van a „könnyen fogyasztható”, instant példakép terméke, ami a vizualitás minden létező eszközének támogatásával azonnali hatásra képes, és könnyedén érzékelhető. Miért válassza ezek után valaki az ortodoxiát? Úgy értem, hogy a perverzión kívül. Tudom – hiszen ismerem jó néhányukat – hogy a legőszintébb jó szándék vezérli ezeket a főpapjelölteket. A probléma nem a szándékkal van, hanem azzal, hogy ugyanazt a kinyilatkoztató magatartást gyakoroljuk a vadászati etika népszerűsítésére évtizedek óta, amelyről számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem érvényes, és nincs hatása. Sőt! Kontra-produktív. Természetesen tisztelet a kivételeknek! Az ő példájukból kellene merítenünk.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

(Einstein)

 

A szabadon választott tartalom

A vadászati közéletben ugyanaz zajlik, mint a közoktatás területén. Az iskolarendszer, merevsége miatt – a demokratikus kereteknek köszönhetően – a fiatalabb generációnak megvan az a lehetősége, hogy kilépjen az oktatás mai fősodrából, és miközben a kötelező feltételeket kénytelen teljesíteni az iskolában, kialakít magának egy elkülönült saját világot, ahol a modernitás szabályai szerint éli a világát. Létezik tehát egy „csinált” világ, ami a vadászati kultúra leckéinek felmondását jelenti, és egy mesterséges külső kényszerből fakad, amit a vadászvizsga, vagy a jogszabályok szorítanak keretek közé. Emellett pedig van a választott világ, ami az éjjellátóból, vagy a méltatlanul kicsi, ám vadbő vadaskertekből, és úgy általában a termelékenységből, és az ipari szemléletmódot tükröző optimalizációból áll. Ez a két egymás mellett párhuzamosan létező világ, amelyeket az éppen aktuális érdekünk alapján választunk meg a megnyilvánulásaink során. Amikor a helyzet úgy kívánja „Széchenyizünk”, a „több erdőzúgást” és a vad védelmét hangoztatjuk, mert rájöttünk, hogy ez a sokszor modoros intellektualizmus segít a látszat fenntartásában, és megadja az elitizmus érzését. Amikor pedig már nem figyel ránk senki, jöhet a kirakat mögötti tartalom. Előkerülnek az éjjellátók, nem törődünk a sebzett vad utánkeresésével, a szenvedéstől való megváltásával, halomra lőjük a disznókat a vadaskertekben stb. A vadászat etikáját, kulturális hagyományait megcsúfoltuk azzal, hogy pajzsot fabrikáltunk belőle, amikor erre szükségünk volt a védekezéshez – és ezt tettük az egyedüli funkciójává. Kinyitottuk a kaput az egoizmusnak, és a vadkapitalizmus alakítja a sorsunkat. A legnagyobb kárt viszont azzal okozzuk, hogy hagyjuk avíttá, és funkció-nélkülivé silányítani a vadászati érzelemvilágot, és mivel az ember egy szellemi lény, enélkül csak eszközökkel körülvett „féléleteket” alkothatunk.

 

Az etika új álarca

A vadászati ortodoxia egyik fegyvere, hogy a másik félben igyekszik felébreszteni a lelkiismeretet, és önmagához képest szembesíti azzal, hogy etikátlan amit tesz. Ezzel az a probléma, hogy a modernista vadásztársadalom legyártotta magának a saját etikai szabályait, és így a saját lelkiismeretét tisztára tudja mosni. A tárgyiasult világban, például a vadkár elhárítása a piacgazdasági etika része. A vadászaton belüli szabálykövető etika képviselői igyekeznek – az alapvetően lobbiérdekek mentén kialakult – jogszabályok betartását valódi etikai kérdésnek tekinteni. Erre azért van szükség, mert így képesek azt a látszatot kelteni, hogy két egyenrangú etikai dilemma feszül egymásnak, amikor például az éjjellátó és a vadkár viszonylatában háborúzni kell a klasszikus vadászati etika képviselőivel. Igyekeznek az anyagias „ösztönállati” szempontokat valódia etikai kérdésnek tekinteni, így mindezt úgy tudják képviselni, hogy a lelkiismeretüket tisztának érzik, ami az egoizmus gyakorlásához elengedhetetlen. Tulajdonképp „leszedálják” magukat a saját kifogásaikkal, miközben a melldöngetést is még igazolni tudják saját maguknak. 

„Az egyéni önzést központba helyező filozófiában (egoizmus), a következmények mérlegelésekor a mérlegelő kizárólag az egyéni érdekeket veszi figyelembe. A gazdasági rendszerek önérdek-követésen nyugvó működésében alapvető, és kívánatos az emberek egoista viselkedése.”

(Reidenbach és Robin)

 

Mit tehetnénk?

Mindenekelőtt mérjük fel a valóságot. Abban talán, hogy az kor előrehaladtával, az ember egyre nyitottabbá válik az erkölcsi megfontolások iránt, megegyezhetünk. Azt kell már csak eldönteni, hogy mi ennek az elsődleges oka. Az ismeretek, vagy a tapasztalat gyarapodása? Egy mai fiatal ismeretei sokkal kiterjedtebbek, és gazdagabbak  (még ha nem is oly mélyek) mint négy-öt évtizeddel ezelőtt az akkori fiataloké. Azt mondják a szociálpszichológusok, hogy a mai gyerekek nagyon sokat tudnak, de keveset értenek. Az ismeretterjesztésben soha olyan lehetőségek nem álltak a rendelkezésre, mint ma, mindez mégsem hat az erkölcsiségre. Hamar megérkezünk oda, hogy a természet valóságos ismerete – vagyis az élmények, a tapasztalat – az, amely megteremti azt a szellemi atmoszférát, amely befogadóvá teszi az emberi pszichét az erkölcsiség iránti igényre. A számítógép imádata az élmények iránti éhség csillapítását szolgálják, vagyis ezek tünetek.

Szakítani kell azzal a rossz beidegződéssel, hogy abban a világban – amely olyan gyorsan változik, hogy a tíz legnépszerűbb szakma harminc évvel ezelőtt még nem is létezett – a rangidős vadászok a saját gyerekkoruk hasonlatosságára akarjanak ifjúsági reformot csinálni! Ez a vaskalaposság nagyon jellemző a vadásztársadalomra. Kizárólagos tulajdonként tekintenek a vadászati kultúrára – amit a korosztályukkal együtt – magukkal rántanak a mélybe ezzel a hozzáállással, miközben az instant világ – Márai szavaival élve – „olcsó krumplicukrot” osztogat. A rangidős generáció gyakorlatiasabb életéből fakadó érzelemvilág akkor lehet egy mindent elsöprő fegyver, ha azt teszik a résztvevők, „mi lényegük”, vagyis nem csak az érzelmi végeredményről beszélnek hosszasan, hanem a fizikai valóság segítségével generálják az érzéseket. Egy – a globalizáción felnövő – fiatal számára, tökéletesen értelmezhetetlen az az állítás, hogy a vadászati mértékletességre hivatkozva a helyes magatartás időnként az, ha az egy vadat választja valaki a kettő helyett. Egy mai fiatal számára, az egy vadnál egyértelműen jobb a két vad. Minden más megközelítés a világnézetükön kívüli. Ha viszont van, aki megfogja a kezüket, elviszi őket például egy cserkelésre a gabonában, amely során a vad közelségének köszönhetően akár 1-2 órán keresztül még a hajuk szála is remeg a vadászláztól, majd egy ilyen alkalommal sikerül egy malacot elejteni, és mindezt összevetik a szórós emlékeikkel, akkor ezt követően lehet elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni arról, hogy a mértékletesség egyáltalán nem jelent feltétlenül élményvesztést. Ilyenkor létezik az a fizikai élmény-alap ami lehetővé teszi, hogy a jellem részeivé válhassanak az amúgy csak hangzatos elvek. Fordítva ez nem működik! Akkor sem, ha ordibálva akarjuk a vadászati etika szabályait közvetíteni, esetleg rajzpályázatokkal próbáljuk takargatni az ifjúsági vadászat (hivatalos, álszent és sunyi) tilalmából fakadó tehetetlenségünket.

Létre kellene hozni a modern-etikus vadász definícióját. Ehhez szükséges volna az etikai szabályok kialakítói között is fiatalítani! Bevenni a mai világ attribútumait az etikai megfontolások közé, de természetesen egyfajta útkereső módon. Meghallgatni a fiatalokat is, és megvizsgálni, hogy melyek azok a dolgok, amelyek modernek ugyan, de megfelelnek az etikai elveknek. Például az éjjellátó keresőtávcső használata – ami a számomra ízléstelen – valójában olyan modern eszköz-e, ami kizárólag a vad érdekeit képviseli, ellentétben az éjjellátó céltávcsővel? Melyek azok a szabályok, amelyek léte nem ördögtől való, ha pozitív változást jelentenek? Például a virág megjelenése a terítéken – amely minden kultúrában a tisztelet, és a szépség szimbóluma – pozitív változásnak számít-e, és lehet-e mindez a jövőbeni etika számára üdvözítő változás? Ezzel együtt van-e értelme másokat azzal vegzálni, ha az ortodox etikai szabályoktól eltérően arra az oldalra fordítja a nagyvadat, amely a lövés során nagyobb mértékben sérült? Mi a terítékfotó? Magánügy, magamutogatás, vagy a büszkeség jelképe? Az etikus magatartás része-e az a magatartás, ahogy az etikátlan vadásztársakkal viselkedünk? Stb.

Unalmas vadgazdálkodási konferenciák garmadáját rendezik évente, de ilyen témákról kulturált viták, pódiumbeszélgetések nincsenek. Nem értem, miért nem vállalja ezt fel senki, hiszen az egymást tisztelő, elfogadó emberek közötti vita vihet minket előre, ráadásul kiszolgálja a – jó értelemben vett – bulvárigényt az átlag magyar vadászban. Egy ilyen vitaestet ma már könnyedén lehet élőben közvetíteni. Biztos vagyok benne, hogy jelentős nézettséget élveznének ezek a vadászati közéleti viták. Szavazzunk!