Néhány évvel ezelőtt arra jutottam, hogy az egyik nagyra becsült vadásztársamat egy kitüntetésre terjesztem fel. A hatvanadik életévét töltötte be abban az évben, és egy rendkívül tartalmas, illetve hasznos életpályát tudhat a háta mögött. A beadott írásos anyag négy és fél oldal lett, ami 11670 karakter. Történt mindez abban a naiv hitben, hogy egy ilyen kitüntetés felterjesztéséhez bizony meg kell győzni a kuratóriumot. Tulajdonképp úgy viselkedtem, ahogy szerettem volna, hogy működjön a rendszer.

Az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy ezt a plecsnit legutóbb Semjén úr kapta, és egyelőre nincs még eldöntve, hogy ezek után megkaphatja-e egyáltalán élő ember valaha is. Végül – a Magyar Nemzeti Vadászrend helyett – lett belőle egy vadászkamarai aranyérem. Megjegyzem, ma már lebeszélném róla az illetőt! Mindezt azért írtam le, hogy demonstráljam, miszerint értem azokat, akik abban a hitben igyekeznek kitüntetést adományozni, vagy éppen elfogadni, hogy az egész odaítélési folyamat egy releváns, dilemmákon, és érveken alapuló, ranghoz méltó processzus. Na... őket fogom most kiábrándítani!

Maradjunk egy pillanatra Semjén úrnál. Mivel szerencsére nem vagyok politikus, ezért megengedhetem magamnak azt a feltételezést, hogy ami az ő kitüntetései körül zajlik, (most is kapott egyet a hétvégén) azt nem ő maga gerjeszti. Egyszerűen képtelen vagyok azt elképzelni, hogy jelzi az udvarnépnek, szüksége van egy újabb plecsnire, mert a régiekben már kigyönyörködte magát.          Maradjunk a valószínűbb forgatókönyvnél, vagyis, hogy az apródsereg, a slepp – valamilyen, számomra szintén érthetetlen ösztöntől vezérelve – úgy dönt, hogy a főnöknek újabb fémdarabot kell adományozni. Na! Az a kérdés, hogy erre milyen reakció érkezik az érintettől. Esetleg valóban elhiszi, hogy nem szervilizmusról van itt szó, hanem az őszinte megbecsülésről? Netán saját magát is kitüntetésre méltónak találja? Őszintén mondom, hogy nem tudom elképzelni! Ahogy azt sem, hogy azt a töménytelen mennyiségű talpnyalást, amely körülötte zajlik, hogyan lehet ép ésszel túlélni.

Tiszta lelkiismerettel mondom, hogy ha én lennék Semjén úr helyében, már másnap lapátra tennék mindenkit, aki kitüntetésekkel fenyeget, vagy az elvárható tisztelethez képest, a túladagolt ülepfényesítéssel van elfoglalva, ha meglát. Ha pedig a kollégám, a jelenlétemben 20 perces monológban sorolja fel az érdemeimet mások előtt, akkor közölném vele, hogy „Te Feri! (Ez természetesen egy kitalált név – GB) Ha még egyszer olyan kellemetlen helyzetbe hozol, hogy a jelenlétemben ömlengesz rólam másoknak, egyrészt az asztal alatt bokán rúglak, másrészt találunk neked valami aktatologató feladatot... valamelyik állami szarvasmarha telepen.” Nem értem... egyszerűen nem értem! Mondom mindezt úgy, hogy Semjén úrnak vannak védegyleti elnökként kétségbevonhatatlan és elévülhetetlen érdemei. Gondoljunk csak a barátibb fegyverjogszabályokra, mert azoknak aztán tényleg lehet keserű szájíz nélkül örülni.

„Én nem vagyok túlszerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj` az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom.”

(Petőfi Sándor)

Térjünk vissza a magunkfajta pórnép bádogbilétáihoz. Nem tudom, hogy tudták-e, de a kitüntetéseket csak kérni kell a megyei kamaráknál – már ha jól fekszik ott az ember. Az például, egy a döntést megalapozó érdem, ha mondjuk ön még nem kapott plecsnit, és nem ellenzi senki. A hallgatás beleegyezés! Ezt követően a megyék leadják az igényeket a központba, mint ha csak pizzát rendelnének. De a kamara mentségére legyen szólva, ők csak az igényeket szolgálják ki. Senki nem szándékozik méltatni önt, annak érdekében, hogy a környezete legalább megértse a billogozás okát. De ez sem véletlen!

A kitüntetések miatti ellenszenvet gyengíti, hogy olyanok is kaptak ezekből, akik megérdemlik. Ez adja a maradék értékét ennek a szánalmas komédiának. Róluk könnyű volna olyan méltatást írni, amely lehetővé tenné, hogy egy Borsod megyében kitüntetett vadászt a magamfajta bakonyi legény is érdemei szerint ismerhessen, és tisztelhessen. Csak, hogy bajba kerülne a fogalmazói gárda, ha egy méltatlanul megbecsültnek „kvótaplecsnit” kell kiosztani, mert ilyenkor nincs mit leírni arra a papírra. Ennek köszönhetően jobb az, ha inkább senkiről nem írunk semmit. Arról sem, aki megérdemli!

„A férfikor legnagyobb, tragikus kísértése nem a nő, hanem a hiúság. Egyszerre megrohan a világi éhség: rangot akarsz, helyzetet az emberek között, címet vagy érdemrendet, mindent, ami csillog, amit melledre akaszthatsz fityegőkben, névjegyedre nyomtathatsz üres és hangzatos szavakban. Karosszéket akarsz, mikor a többiek mezítláb tolonganak az országutakon, s a városok flaszterein. Méltóságot akarsz, mikor az élet az emberek tömegei számára oly nyomorúságosan sivár, hogy legtöbben elvesztik emberi méltóságukat is.

Ez a nehéz óra a férfiéletben. Legtöbben elbuknak ilyenkor. Csak az marad ember és férfi, aki meg tud hajolni az emberi nyomorúság előtt, beéri az egyetlen ranggal, melyet ember viselhet: a munka tudatának és a segítőkészség, a türelmes méltányosság rangjával, s elutasít mindent, amit a világ értéktelen elismerésben adhat neki. Gondold csak meg ilyenkor, milyen aljas emberek viselik a legmagasabb címeket és rangokat! Hivalkodnak érdemrendekkel! Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember. S akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között. Máskülönben csak méltóságos vagy kegyelmes úr leszel – ilyen szerény vagy? Azt hittem, többre vágyol.”

(Márai Sándor)

Bevallom őszintén, mostanra oda jutottunk, hogy fenyegetni szoktuk egymást a kitüntetésekkel a baráti társaságomban. Kisebb vitáinkban a „Hubikereszt” kifizetésével támadjuk a másikat (ne feledkezzünk meg arról, hogy a Vadászati Kulturális Egyesület pénzért osztogatott plecsnijei is jócskán hozzájárultak a kitüntetések inflációjához, erről itt írtunk), ha pedig valaki éreztetni akarja, hogy ez aztán már mindennek a teteje, akkor „ledobja az atomot” valamelyik kamarai kitüntetés felterjesztéséről szóló – szinte már a barátságunk tűrésküszöbét jelentő –  fenyegetéssel.

Ha rajtam múlna, a következő alkalommal vadászkamarai aranyérmet adnék a Józsi bácsinak aki 50 éve minimálbéren vadőr, vagy az Erzsike néninek aki 45 éve takarítja a vadászházat, főz, hogy az urak jól érezzék magukat. Ha ez egyszer megtörténik, akkor majd felkapom a fejemet. De tudják mit? Ha én lennék a Semjén úr, kiosztanék két tucatot a talpnyalóimnak. Majd egyet az Erzsike néninek, és hagynám, hogy megfejtsék ki az, aki le van értékelve a másikhoz képest.

Persze jó lenne végre azt a lehetőséget is felvetni, hogy hagyjuk a fenébe ezt az egész kitüntetés özönt. Az elmúlt napokban – böngészve a német, amerikai, francia, osztrák vadászlapokat – az a vélemény erősödött meg bennem, hogy mi kelet-európaiak vagyunk az egyetlenek az ún. nyugati világban, akiknél máig él a szocializmusnak eme szövődménye.

„Csend lett, csak a tea szürcsölése hallatszott és az ispán arra gondolt, hogy micsoda gyalázatos talpnyalás ezeket a régi, fényükvesztett, nagy emberre való megszólításokat késői korcsoknak adni? A nagyságos fejedelem óta szinte senki meg nem érdemelte ezt a címet és ma nagyságos az egész világ a maga szennyes önhittségében, rongyos úrhatnámságában és senki nem meri már egyszer kimondani, hogy – uram, nézz magadba, hát igazán nagyságosnak érzed magad? Ha az ispán Pesten járt, évenként egyszer – rövid időre ő is nagyságos lett, tekintettel bőrkabátjára, és vadászharisnyájára, sőt egyszer – idős, lúdtalpú pincér volt az adományozó: méltóságos, s ebbe belepirult. Úgy látszik, Pest szüli ezeket a kócrangokat, épít bele kócembereket, hogy legyen időnként kiket fejbe verni és kipellengérezni.”

(Fekete István – Gyeplő nélkül)