A vadkár

A régi Vtv. értelmében az okozott kár öt százalékát meghaladó részét kellett a vadászatra jogosultnak megfizetni. Az egyeztetési folyamat során a vadászatra jogosultak képviselői számára összehívott ünnepélyes minisztériumi tájékoztatón bejelentették, hogy nem a bekövetkezett kár, hanem a terméshozam 3%-a lesz a vadkárfizetéstől mentes rész. Úgy tűnik, hogy ünnepély ide vagy oda, ezt a javaslatot – látszólagos egyetértése ellenére – a NAK kivégezte, mert a parlament már az okozott kárról szavazott ismét, amelynek értelmében a bekövetkezett kár tíz százalékát meghaladó részt kell megfizetni.

Az állítólag rendkívül intenzív társadalmi egyeztetésnek köszönhetően az egyik leghúsbavágóbb részt a parlamenti vita idején tették a tervezetbe, ami az ún. vadkárlap. Négy nappal a végszavazás előtt! Erről a társadalmi egyeztetés során szó sem volt, és nyugodtan tekinthetjük egy politikai trükknek, hogy akkor tették mindezt a jogszabálytervezetbe, amikor már senkinek nem volt lehetősége a tiltakozásra! Érdemes erre is gondolni, amikor a társadalmi egyeztetést magasztalják.

A tíz százalékos önrész mindenképp előrelépés a régi törvényhez képest, azonban az egyenleg megítélésére akkor lesz lehetőségünk, ha megismerjük az új vadkárbecslési protokollt is. Ha ez a vadászati ágazat számára kedvezőtlen lesz, az új törvény adta előnyök elveszhetnek. Tekintettel arra, hogy a NAK elnöke, Győrffy Balázs világossá tette, hogy a protokollt a tapasztalatok alapján két év múlva felül kell vizsgálni – ami nagyjából azt jelenti, hogy a gazdák majd azt is tollba mondják, ha nem lesz mindenben előnyös nekik – tartok tőle, hogy a legvégén a 10%-os szabályt mégsem az előnyünkként fogjuk számon tartani.

A vadászkamara elnökének tájékoztatója szerint a vadkáralap feltöltése nem okoz majd jelentős többletterhet a vadászatra jogosultak számára. Ahogy fogalmazott: „Ez nem egy akkora tétel amit ne tudna kibírni” a vadászatra jogosult. Döntse el mindenki maga, hogy egy teljes évi vadkár előre történő finanszírozása mekkora tétel a számára. Például egy nagyvadas területen. Különösen úgy, hogy valójában kétévnyi vadkár összegéről beszélünk, hiszen 2018 őszén ki kell fizetni az aktuális évi vadkárt, illetve a jövő évit letétbe kell helyezni.

Az új Vtv. 75. § (3) szerint „ajándékba” kaptuk azt is, hogy: „Ha a vadászatra jogosult a jóváhagyott éves vadgazdálkodási tervben a gímszarvasra és a vaddisznóra előírt elejtési tervszámokat nem teljesíti, akkor a következő vadászati évben a bekövetkezett vadkár teljes egészében a vadászatra jogosultat terheli.” Vajon irreális lett volna elérni, hogy a törvény szövegébe egy arányossági elv is bekerüljön, és az elmaradt kötelezettség arányában sújtsa ez a szankció a vadászatra jogosultakat?

A vadkárra vonatkozó új részek 2017. március 1. határidővel lépnek hatályba. Vadkáralapot 2018. november 1. határidővel kell először képezni.

Haszonbérleti díjak

Az új Vtv. egyik eleme a 15.§ (3) alapján: „A haszonbérlő a haszonbérleti díj 90%-ának megfelelő előleget köteles fizetni a vadászati év kezdetét megelőző év december 1-ig.”

Ha az állami földek vadászati jog után járó haszonbérleti átlagdíját vesszük alapul – ami jelenleg 180 Ft/ha – akkor a teljes 9 094 931 hektár vadászterület után megközelítőleg 1,64 milliárd forint bérleti díjat fizetnek a vadászatra jogosultak a jelenlegi állapot szerint. Jelezni szeretném, hogy a valóságban megközelítőleg 250 Ft/ha az átlagos haszonbérleti díj, ha nem csak az állami földek átlagárait vesszük alapul, de számoljunk most csak az alacsonyabb összeggel. Amennyiben komolyan vesszük az OMVK tájékoztatását a várható bérleti díjak mértékéről, akkor egészen megdöbbentő, hogy milyen emelkedésre számítanak. Ha csak a jelenlegi kétszeresével számolunk, és a tavalyi lezárt vadászati év 600 millió forintos eredményét vesszük alapul, kiderül, hogy a megnövekedett bérleti díjakkal máris 1 milliárdos veszteségnél tartunk, amihez hozzáadódik még a tájegységi rendszer költsége (évi 550 millió forint) és a vadkáralap egyszeri többletköltsége is, ami 2,3 milliárd. Ennek következtében a 2018-as vadászati évben – amennyiben nem kezdett a vadászati ágazat pénzügyi oldala szárnyalni a tavalyi évben – egy csinos veszteséggel számolhatunk, ami elérheti akár a 3,5-4 milliárd forintot is. Ilyen mértékű veszteségre a vadászati ágazatban nem volt példa a rendszerváltás óta! Szinte mindenki azzal számol, hogy az új törvénynek köszönhetően a területes tagságot vállaló vadászok száma csökkenni fog. Ennek a csökkenésnek csak a nagyságrendjét nem ismerjük. Ebből következően az egy főre jutó költségek mértéke is növekedni fog. Ha a haszonbérleti díjak a dupla árhoz képest is magasabbra nőnek, akkor számolhatunk úgy, hogy a bérleti díjak és a vadkár összértéke megközelítőleg azonos lesz, ami természetesen csak egy országos átlagáron értendő. 2018-ban tehát november 1-ig a vadkár kétszeresével kell rendelkezni, majd alig két hónap múlva a megemelkedett bérleti díjat is 90%-ban ki kell fizetni, amely megközelítőleg egy újabb vadkárnyi összeget jelent.

Annak érdekében, hogy az a bizonyos elefánt ne csak tétlenül álljon a porcelánboltban, ekkor látják elérkezettnek a pillanatot, hogy az ún. „tudományos paradigmaváltásnak” aposztrofált nagyvadlétszám apasztásba kezdjenek, és ezt 2020-ig a tájegységi fővadászokkal közösen levezényeljék.

Utóirat a kamaráról

 A vadkár kapcsán is felmerülhet, hogy tisztességes-e azt számon kérni a kamara vezetésén, hogy egy frontális letámadást követően miért nem tudják felmutatni a NAK skalpját. Reális-e minden akaratunkat érvényesíteni a gazdákkal szemben. Ha ez volna az elvárás, akkor nem, de nem erről van szó!

Amikor a törvény végszavazása előtt négy nappal a vadkáralap mindenféle egyeztetés nélkül került bele a jogszabályba, akkor a vadászkamara vezetőjének – némi spiritusszal – meglett volna a lehetősége, hogy bejelentse, miszerint a kamara nem támogatja a vadászati törvény elfogadását, mert nem erről volt szó, és így egyeztetésre kényszeríthette volna a jogalkotót, akiről tudjuk, hogy presztízsként kezeli ezt a törvényt. De még csak egy szisszenést sem hallottunk, sőt azóta is azt halljuk, hogy „nincs itt semmi látnivaló”. Bizonyára ennek ellenére is a gazdák akarata érvényesül, de olyan feltételeket kellett volna támasztani, amelyek a másik fél számára sem drágák. Például meg lehetett volna próbálni elfogadtatni, hogy a vadkáralapot három év alatt kelljen feltölteni. Ha ez nem megy, akkor legalább azt megpróbálni, hogy legyen elég egy bankgarancia, ha ez sem megy, akkor fogadják el, hogy egy bankszámlán lekötve áll rendelkezésre a kár összege, így legalább kamatozna stb. Ezt hívják a tárgyalástechnikában tervezett visszavonulásnak, amelynek a hátrafelé nyilazás történelmi tapasztalatai alapján igazán lehetnének hagyományai a vadászkamarán belül is. Ez a példa is mutatja, hogy mi nem irreális célokat szeretnénk számon kérni a kamara vezetésén, és léteznének olyan kompromisszumok, amelyeket a gazdák is el tudnának fogadni. Elismerjük, hogy az elnök úr helyzete sem könnyű, csupán azt szeretnénk, hogy ne csak létezzen ez a szervezet, hanem éljen is! Egy ilyen temperamentum létrejöttében nem csak az elnöknek, hanem a megyei szervezeteknek is felelőssége van, hiszen nem csak támogatni tudják az elnök munkáját, hanem akadályozni is, miután az ő befolyásukkal választják meg a vezetést.

Kifogásoljuk, hogy a vadászati törvényben szereplő ún. szakmai feltételek teljesülése kapcsán nincs a kamarának egy gazdasági hatástanulmánya, amely hiányának köszönhetően a hozzánk hasonló amatőröknek kell kiszámolnia, hogy mi vár ránk a jövőben.

Érdemes volna talán elgondolkodni azon a stratégián, hogy különféle állami vállalatok egykor befolyással bíró vezetői helyett a szakma képviselői üljenek a döntéshozatallal foglalkozó bizottságokban, mert szemmel láthatóan a megyei elnökök jelentős részének felkészültsége kritikán aluli. Ha van, aki a saját bevallása szerint sem ért a vadászathoz, hogy engedhetik egy elnökségi ülésen döntési helyzetbe? Ez is mutatja, hogy a kamara sajnos szervezetileg is egy elavult rendszerként működik. Ki az, aki alkalmazna egy olyan hivatásos vadászt, aki a saját bevallása alapján sem ért a vadászathoz, és micsoda cinizmus az, hogy erről ilyen nyíltan, a következményektől egyáltalán nem tartva beszélhet egy megyei elnök az ország legolvasottabb vadászati lapjában? Milyen eredményt lehet elvárni egy ilyen döntéshozótól? A hivatásos vadászoknak szakmai továbbképzéseken kell részt venni, az új törvény szerint – nagyon helyesen – a vadásztársaságok szakmai vezetőnek is különféle szakmai feltételeknek kell megfelelniük. Eközben egy megyei kamarai elnöktől semmilyen szakmai színvonalat sem követelünk meg?

Ha a vadászati közállapotokról szeretnénk egy emblematikus képet kapni, akkor gondoljunk csak arra, hogy egy szakszervezethez hasonlóan milyen eséllyel tudnánk például egy tüntetést megszervezni, ha arra egyszer szükségünk lenne. Nos, a választ mindenki tudja. Sehogy! Ilyen állapotban van ma a vadászati érdekvédelem, és a közönyt tanúsító vadásztársadalom is. A megalázó hallgatásnak, a bólogatásnak a stratégiáját választottuk ahelyett, hogy a méltányosság, a felkészültség, a korrektség mellett – mások érdekeit is figyelembe véve – időnként önkritikusak, ám könyörtelenek lennénk, ha a vad és a vadászok érdekeinek védelméről van szó. A fentiek alapján sajnos egyre kevésbé értjük, hogyan leszünk ismét vadászati nagyhatalom.