Bő ötszáz éve, Hunyadi Mátyás halála óta tudjuk, hogy bizony oda az igazság. A különbség a sötétek által sötétnek mondott középkorhoz képest annyi, hogy a ma embere már nem is keresi az igazát, amikor az államhatalom bokán rúgja. Ha keresné, akkor meg nem találja, mint az alábbi, egyébként szintén Zalában megesett történet is bizonyítja.

A 200310 kódszámú Lovászi Olajbányász Vadásztársaság szerencsésnek mondhatta magát, nem szabdalták tájegységi határok. Másféle szabdalástól meg nem kellett tartaniuk, gondolván  a jogtörténeti jelentőségű Vadászati törvény betűjére, miszerint: a vadászati hatóság „a meglévő vadászterület határokat és a vadgazdálkodási tájegység határait alapul véve” tesz közzé ajánlást az új határokról. Akkor meg ugyan mi baj is lehetne, ha figyelembe veszik a mostani határokat? Az elnök és a tagság tehát nyugodt volt a jövőt illetően. Csak arra nem gondoltak, hogy a jogtörténeti jelentőségűt nem azért fogadták el, hogy a kitalálói mindent a régiben hagyjanak, hanem pont ellenkezőleg: szabad kezet akartak kapni a vadászterületek szabdalásához. Ebben a konkrét esetben ez azt jelentette, hogy a hatósági ajánlás a szomszédos területet haszonbérlő Vörcsök Vt.-nek ajándékozott 1000 hektárnyit a Lovászi Olajbányász Vadásztársaság területéből, valahogy így:

A társaság elnöke nem hagyta ennyiben a dolgot, a tekintetes Földművelésügyi Minisztériumhoz fordult, mert ha az igazságban nem is, a törvényben azért még bízott. Hiszen ha az új határt nem (ahogy a törvény előírja) a régi figyelembe vételével húzták meg, akkor az törvénytelen, hiszen nem felel meg a jogtörténeti jelentőségűnek. Kérése világos volt:

„Mindenekelőtt kérjük szíves közreműködését abban, hogy a törvénysértő ajánlat módosításra vagy visszavonásra kerüljön, és a vadászterületi kijelölése a hatályos jogszabályoknak megfelelően a meglévő vadászterület határokat és a vadgazdálkodási tájegység határait alapul véve történjen.”

Az elnök kérését felkarolta egy országgyűlési képviselő, Magyar Zoltán is, aki szintén vadászik. Írásbeli kérdést intézett tehát a sokak által csak Nagy Megtekintőként ismert Fazekas Sándor miniszterhez, nem is nagyon szőr mentén érzékeltetve, hogy ez nem más, mint nyílt területrablás.

Fazekas Sándor válaszában (teljes terjedelmében ide kattintva olvasható) jelezte, hogy akinek nem tetszik az ajánlott határ, az gyűjtsön meghatalmazásokat, és kérjen módosítást. Furcsa lett az eljárásrend, ha már ahhoz kell módosítás, hogy a határok maradjanak a régiek, azaz betartassék a törvény betűje, ugye?

A megtekintésben jártas miniszter azért Magyar Zoltán képviselőnek is kedveskedett némi jókívánsággal:

 „Szívből remélem, hogy a jövőben tevékenysége nem csak egyes panaszlevelek továbbítására fog korlátozódni, hanem az Országgyűlés Mezőgazdasági bizottságának alelnökeként az ágazat jövője szempontjából előremutató és megfontolásra érdemes érdemi kérdésekkel is keresni fogja a Földművelésügyi Minisztériumot.”

Hát, ennyit ért a Földművelésügyi Minisztériumnak egy kárvallott vadásztársaság igazsága és a „széles körű egyetértéssel” összetákolt Vadászati törvény betűje.

A vadászterületek határaira vonatkozó ajánlások „ajánlás” mivolta meg körülbelül olyan, mintha egy étterembe betérve a következő párbeszéd játszana le a felszolgáló és köztünk: 

- Jó estét, tisztelt uram! Ebédelni szeretne? Ajánlanám a flambírozott kecskebékát.

- Köszönöm, inkább valami egyszerűbbet és kiadósabban szeretnék. Lehetne?

- Természetesen a flambírozott kecskebéka nem kötelező, pusztán ajánlani bátorkodtam. Mást is rendelhet, ha összegyűjti a többi vendég és a konyhai személyzet beleegyező nyilatkozatát, illetve a dietetikusa hozzájárulását, írásban.

- De hát akkor tulajdonképpen itt csak kecskebékát lehet enni, mégiscsak hallatlan!

- Na és, ki kényszerítette, hogy nálunk ebédeljen?

Utószó

Az állam, vagyis jelen esetben az azt megtestesítő megyei vadászati hatóság ezután ne csodálkozzon, ha ő is a szabályok kreatív értelmezésével találkozik a vadászatra jogosultak részéről. Levegőben összenyomott krotáliákkal, kandallótűz mellett megszült állomány-felmérési adatokkal, a beírókönyvek utólagos manipulálásával, papíron megtartott közgyűlésekkel. Segíts magadon, Isten is megsegít. – tartja a mondás. Hogy segítség terén Istenre számíthatunk-e, azt nem tudom, de hogy a Földművelésügyi Minisztériumra nem, az egészen biztos.

Utószó II.

Magyar Zoltán, a Lovászi Olajbányász Vadásztársaság ügyét felkaroló országgyűlési képviselő pedig elgondolkodhatna azon, hogy ő és párttársai miért szavaztak ellenzékiként igennel a vadászati törvény módosítására. Mert megtették, és innentől legalább egy őszinte beismerést várnánk tőlük arról, hogy hibáztak. Nem kicsit, nagyon.