Meg fognak lepődni, mert bár ez egy vadászati közéleti blog, valóban egy tánciskoláról fogok írni. Mindennek azok az üveges tekintetek az okai, amelyek rám merednek, amikor egy bolsevizmusban szocializálódott vadásznak próbálom elmagyarázni, hogy az a gyerek nem egy bokszzsák, és nem is egy kísérleti alanya a stressztűrő képesség határait vizsgáló kutatásnak. Mit tud tenni a magamfajta kelet-európai ember, amikor működő példákat akar felvonultatni egy vadásznak arról, hogy működik egy normális közösség? Jobb híján előránt egy külföldi tánciskolát. Nyomorúságos... de ez van.

A Millennium nevű Los Angeles-i tánciskoláról van szó. A mondandóm szempontjából most lényegtelen a szervezeti működésük. Mindenek előtt nézzék meg ezt a videót, vagy bármelyik másikat. Még romantika is van benne, de most nem is ez a lényeg: 

 Mit látnak ezeket a felvételeken? Segítek:

• Egy közösséget.
• Kicsiket és nagyokat egymás mellett.
• Több videón egyáltalán nem tökéletes, szereplőket. Vannak közöttük túlsúlyos – elnézést, de – formátlan gyerekek.
• Sötét bőrűek, ázsiaiak, és európai gyerekek egy produkcióban.
• Még mozgássérült nézőket is látni. Valahogy még őket is odavalónak érzik.
• Tehetséget.
• A társaikat biztató gyerekeket.
• Jó hangulatot.
• Láthatóan élvezetes időtöltést.
• Örömmel végzett testmozgást.
• Munkát, és szorgalmat.

Önök ezeken a filmeken azt látják, hogy ezt a táncstúdiót olyan ember vezeti, aki elérte, hogy feszélyezettség nélkül merjék vállalni a mozgásukat mások előtt olyanok, akiket máskülönben nálunk előbb-utóbb kicsúfolnának. Nézzék csak meg, milyen sokféle gyerek van a nézőseregben! Itt a gyerekek másként reagálnak. Látják, hogy egy-egy ügyes mozdulat után a többiektől érkezik a visszajelzés, a támogatás. Nem a szüleik hasonlatosságára nevelt törpe-egoisták irigy tekintete veszi őket körül, hanem olyanok, akik biztatják őket.

Ugye el tudják képzelni, hogy ide szívesebben járnak a gyerekek, mint hogy a számítógép előtt üljenek? Ugye elhiszik azt, hogy az ilyen alternatíva a módszer, és nem a büntetés az okos-telefon problémára? Ugye maguk sem hiszik, hogy ilyen közösségekre ne lenne pénz? Önök szülőként szánnának rá, ha a gyerek az ilyen helyekre örömmel járna, és fülig érő szájjal jönne haza, illetve egy egész baráthadsereg venné őket körbe?

Amit önök itt látnak, azok a gyerekek, akikről mostanság rengeteg rosszat mond a rangidős korosztály. Eközben megvan itt minden! A munkába vetett hit, a tehetség kibontakozása, az egymás tisztelete, a barátság, a közösség, és az öröm. Csak mai, modern formában!

Persze az ilyen kezdeményezéseknek nem tesz az jót, hogy az elmúlt öt évben 20%-al nőtt a tananyag mennyisége az iskolákban. Azt mondják, hogy „A lexikális tudás mindenek előtt!” Az mindegy, hogy a mai iskolarendszerben tulajdonképp a KGB egy aranybányára találna. Ha a gyerek nem bírja: gyenge! 80%-ra a gyermekeim iskolájában hármas osztályzat jár! Tudja is csak meg az a gyerek, hogy hülye! Azt mondják, hogy ha a gyerek jól meg van taposva ezzel az értékeléssel, majd otthon jól megmossák a fejét, akkor majd tanulni fog! Szabadidejük nincs, ellenben hullafáradtak. Boldogtalanságra kárhoztatjuk őket, akik eközben – minő csodálat – tudni fogják, hogy Hérodotosz szerint Egyiptom „a Nílus ajándéka”. Önök szintén bizonyára álmukból felriadva is tudják mindezt meglett fejjel, mert annak idején a helyi NKVD-s pedagógia sikeresen a fejükbe verte. Mert ugye „Igaz, hogy az apám vert, de ma már megcsókolom érte azt a drága kezét”. Ugye hallották már ezt a baromságot? Biztos csak én vagyok az a műveletlen, akit Hérodotosz véleménye annak idején sem érdekelt, és hála Istennek az agyam nem hagyott cserben, ezért nem jegyzett meg ebből az égvilágon semmit. Viszont arra is emlékszem, hogy hat évesen az udvarban a kb. 60 centi hóra kitettem 4db 20X20-as U szelvényt, és azt mondtam az arra járó apámnak, amikor rákérdezett mit csinálok, hogy: „Semmi gond! Csak csinálok egy Trabantot”. És az eltökéltség minden verbális jelével próbáltam azt kifejezni, hogy én ezt most komolyan is gondolom.

Koszos voltam egy perc alatt, miután kitettem a lábam az udvarra. Nem volt egy tenyérnyi hely rajtam, ahol ne lett volna seb. Úgy kéthavonta elszöktünk a barátaimmal (de csak annyira hogy meg is találjanak), a matekóra helyett a cukrászdában ültem, ha úgy tartotta kedvem. Ezzel kapcsolatban időnként viszonylag sok osztálytársammal meg tudtam értetni, hogy jobb nekünk itt, mint a Pitagorasz tétellel kínlódni, amit a tanár olyan rosszul magyarázott, hogy szerintünk – láthatólag – ő sem értette igazán. Ő nem szeretett minket, mi pedig őt! Nem jobb volt az mindenkinek, hogy a krémest eszegettük, és arról beszélgettünk, hogy tuningoljuk meg a biciklit, vagy hogy tegnap átfestettem a bringám apám összes szigetelőszalagjával? Emlékszem, hogy az igazolatlan óráimat egy spirálfüzetbe vezettem, és két ellenőrzőm volt. Ahogy egy normális családban szokás, minden évben mindenki meghalt legalább egyszer. De ha nem is, ha akarta, ha nem, eltemettük. 50 órát lehetett hiányozni. Volt olyan év, hogy precízen, és tökéletesen beosztva június közepére épp 49-lett. Sokáig kettes voltam matekból, ma pedig gépeket tervezek, és végeselem-analíziseket készítek. Minden évben megvolt az osztályfőnöki figyelmeztetés és a rovó is, illetve aktívabb éveimben, és ha sokat piszkálták a barátaimat, az igazgatói is. Na persze nem is tartok hosszú szentbeszédeket a gyerekeimnek arról, hogy micsoda dolog, ha eltitkoltak egy házi feladatot. Ha pedig egyest kaptak (az édesanyjuk nagy boldogságára) világosan el van magyarázva nekik, hogy soha egy pillanatig se hagyják magukat ezzel stresszelni. Majd kijavítjuk!

Mi pedig felnőttünk, és sokakat közülünk megszállt valami koravén elmebaj. A saját korosztályom is jön ezzel a „mai fiatalok” marhasággal, amitől a falra mászok. Nézzenek ezekre a gyerekekre itt a videókon! Mi vagyunk a vaskalapos, megsavanyodott, depressziót sugárzó egoista, mogorva idióták! Ott szabotálom ezt a rendszert, ahol csak tudom!

Hogy ebből mi vonatkozik a vadászatra, azt pontosan tudják a vadásztársaim. Illetve bár tudnák minél többen…