Az alábbi pontokba szedett helyzetelemzésemmel nem titkoltan az a célom, hogy provokáljak és megpróbáljam a hivatásos vadászok ügyét harmadik személyként szemlélni, lehetőleg az összes szereplő szemszögéből. Én a problémák megoldását mindig a „Mit tudunk?” kérdéssel szoktam kezdeni, ahol az ún. peremfeltételeket gyűjtöm össze. Erről szól az alábbi poszt is.
15 év alatt – vagyis különféle politikai klientúrákat megélve – az ember sok mindent tapasztal. Emlékszem például, amikor egy másik kormány idején a Földművelésügyi Minisztériumban a vadászati atyaúristen egy bizonyos Pintér István volt, aki úgy beszélt velünk, a tápláléklánc alján lévőkkel, mintha egy pöcegödörbe kiabálna. Egy tehetségtelen, kitartott pojáca volt szerencsétlen, aki abban a percben vált senkivé, hogy elhagyta az íróasztalát. Ahogy a Hofi mondta: „Már akkor egy senki volt, amikor volt valaki”. Azóta mennyi ilyet megéltünk! Az egyik pillanatban szétnyílik a tömeg, rajongók, „barátok” hada nyüzsög a „nagyember” körül, aztán mikor senki lesz, oda a „barátság” és szánakozva, vagy kárörvendve mosolyognak a háta mögött.
Ennek a posztnak az apropóját is az adja, hogy a minap ismét arról panaszkodott valaki, hogy éppen csak egy kicsit nem értett egyet az egyik „nagyemberrel” és azonnal kegyvesztett lett.
Ennyi embert mozgatott meg az a négy hagyományos vadászati módot képviselő egyesület a tagjai és szimpatizánsai közül, akik támogatták a 2021-es vadászati világkiállítás F pavilonjában zajló munkát és részt vettek rajta. Óriási élmény volt!
Egy kisebb várost működtetünk 20 napon át olyan szenvedéllyel, hogy sokszor még önmagunkra is rácsodálkoztunk, hogy ez nekünk még megy. Szeptember 25-én mintegy idegenként jelentünk meg a kapuk előtti őröknél, és...
Régóta nagyon érdekesnek találom, hogy milyen pszichés folyamatok kellennek ahhoz, hogy az élményszerzés szándéka – amely közös bennünk vadászokban a választott vadászati módjainktól függetlenül – ennyire különböző stratégiák mentén érvényesüljön. Az is rendkívül érdekes, hogy a világunk változásával, a technológia fejlődésével, a vadászaton belüli tömeges kielégüléssel arányban, hogy változik a különféle vadászati módok iránti érdeklődés, és milyen átrendeződések figyelhetők meg a vadászat szubkultúráján belül. Kiváló szakdolgozat téma lehetne ez.
Darázsfészekbe nyúlok. Ahogy mindenki, aki az utolsó erejével próbál becsületes és független lenni a politikai árukapcsolással megfertőzött vadászati világkiállítás megítélésével kapcsolatban.
Le lehet-e minket nyűgözni egyáltalán?
Blogunk alapító szerzője volt az egyik résztvevője annak a beszélgetésnek, amelyre a Szentkúti Egyesület "Erdő és vad a Homokhátságon" című konferenciáján került sor. Írhatnánk, hogy a másfélórás beszélgetés "aktuális témákat járt körül", de hasonló elcsépelt fordulatok helyett ragadjuk meg a lényeget: Balász, Wallendums Péter, a Magyar Vadászlap főszerkesztője és Turcsányi Zoltán solymász arról beszélt, ami valóban csíp, viszket, bizsereg a hazai vadászati közéletben. A moderátor Solymosi Bertold.
Napok óta lázban tartja a közvéleményt annak a vadásznak az esete, aki fegyverrel fenyegetett egy vélhetően agaras orvvadászt. Nem lehet vita arról, hogy aki ennyire nem tud uralkodni önmagán, az valószínűleg az egyéb konfliktusait is így intézi. Ezért az ilyen embernek nem lehet lőfegyvere! De hadd árnyaljam egy kicsit a képet, függetlenül a konkrét esettől.
Bárki, aki a vadászokat utálja, a gyenge pontjainkat keresi. Az egyik ilyen gyenge pont a fegyver és a fegyvertartási engedély. Hiszen a fegyvertartás joga kiváltság, és egyetlen meggondolatlan mozdulat egy egész lavinát indíthat el. Büntetőügy, a fegyvertartási elvesztése, vadászjegy bevonása, aminek következtében a vadásztársasági tagság is veszendőbe mehet.
Az utóbbi napokban több vadászatellenes felvételt megnéztem, amelyek mindegyikén jól látható, hogy az ellenségeink egyértelmű célja, hogy elveszítsük a türelmünket. Hogy valamiféleképp a sztereotípiáknak megfelelően viselkedjünk, majd ez felhasználható legyen ellenünk.
A kedvenc vadászati blogomon megjelent egy cikk, amely egy már sokadszorra napirendre tűzött témával foglalkozik. „Tönkreteszi-e a vadászatot az új technológia?” Én is hozzátenném a magam véleményét.
A modern eszközök használatára a korszellem ösztönzi az embereket. Egyszerűen kevesen hajlandóak csak arra, hogy a versenyben önként lemaradjanak másokhoz képest. A mai ember nem lát ebben perspektívát. Ha lemarad, vesztesnek érzi magát.
Ideológiai eszmefuttatás következik. Két lányom van, akiket úgy gondolom, hogy Petri-csészeként egy normális család vesz körül. Az egyik legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a gyereknevelés során a legnagyobb bűn, amit egy szülő elkövethet, az a lélektelenség légkörének megteremtése. Ez a gyökere és oka mindennek. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a ma emberének kötődése már a személyekhez is anyagi természetű, a személytelenről nem is beszélve. A legfontosabb szülői tanulságom az, hogy egy gyereket arra kell tanítani, hogy mindennek lelke van. Még a tárgyaknak is!
Most pedig jöjjön Lajos, a pók története.
…vannak ezek a derék vadásztársak a Szolnok megyei Határvölgyi Vadásztársaságnál. Jót akarnak, lelkesek, agilisak biztosan. Hát kértek pénzt eszközökre a Nagykunságért Vidékfejlesztési Egyesülettől „helyi turisztikai kínálat és szolgáltatások fejlesztésére”. És kaptak is, hiszen – mondom – lelkesek, agilisak. Vettek belőle távcsövet, éjjellátó keresőt, vadkamerát, vadriasztót. És „1 db éjjellátó céltávcsövet.”
Ami egyébként igazából hőkamerás, és darabja modelltől függően 1-1,2 milla.
Még egyszer, mert ismétlés a tudás anyja. Vadászati törvény, 37/A. § (1):
„E törvény alkalmazásában tiltott vadászati eszköznek minősül: … 11. elektronikus képnagyítóból vagy képátalakítóból álló, éjszakai lövésre alkalmas célzóeszközök.”
De ha ez nem lenne elég, van tovább.
