– nem úr, aki nem pazarol –

Az alábbi pontokba szedett helyzetelemzésemmel nem titkoltan az a célom, hogy provokáljak és megpróbáljam a hivatásos vadászok ügyét harmadik személyként szemlélni, lehetőleg az összes szereplő szemszögéből. Én a problémák megoldását mindig a „Mit tudunk?” kérdéssel szoktam kezdeni, ahol az ún. peremfeltételeket gyűjtöm össze. Erről szól az alábbi poszt is.

Az elitista önképünk.

A vadászatot hivatásszerűen űzők, illetve az ún. szakmáról szóló diskurzusok állandó jellemzője az az elitizmus, amivel folyamatosan önámítjuk magunkat. Önmagunkra, mint szakmai tudást birtokló, mesterséget űző vadászemberekre tekintünk, akik az ún. szakma fortélyait alkalmazó, céltudatos vadgazdálkodást folytatnak, és értelmiségieknek számítanak. Ennek egyik eleme, hogy a hivatásos vadász „szakma” csak legalább középfokú szakirányú végzettséggel végezhető, mert nem óhajtjuk elismerni, hogy ez a feladatkör mára legfeljebb egy szakmunkává silányult. Tesszük mindezt úgy, hogy egykoron hivatásos vadász szakmunkások tömegét képeztük, akik most – érettségi hiányában – az alkalmazhatóságon kívül esnek, holott mára az egyik legfájdalmasabb sirámunk a hivatásos vadászok hiánya lett. Nem úr, aki nem pazarol. Nem igaz?

Abszurd, hogy egy vadászati képzőhelyen a jogszabályok értelmében lehet valaki oktató pedagógusi végzettség nélkül, de a hivatásos vadászok szakmunkáját csak szakirányú végzettséggel lehet folytatni. Egy szobafestő különösebb gond nélkül lehet esztergályos vállalkozó a gyakorlatban, de az, aki 30 éve vadászik, ámde vadászati végzettsége nincs, a rendszerünk szerint nem alkalmas arra, hogy etetőket töltsön fel, vagy cserkelőutakat csináljon. Társítunk ehhez a szakmához egy olyan magasztosságot, és olyan tudásigényt kötünk hozzá, amiről pontosan tudjuk, hogy évtizedek óta nem létezik a gyakorlatban. „Gazdasági golyóérett”. Ébresztő!

Szakma-e a hivatásos vadász egyáltalán?

Mitől szakma valami? Ha az élet bármely területén feltesszük ezt a kérdést, rögtön meg tudjuk fogalmazni, mit várunk el egy szakmától. Például azt, hogy annak képviselői egy vállalkozás sikerének letéteményesei legyenek, hogy a szakember által birtokolt tudás garantálja, hogy a megbízó elégedett legyen, az elkészült produktum minőségi, időtálló legyen és a kiváló szakmai munka miatti elégedettség garantálja, hogy hosszútávon munkához jut az ember vagy egy vállalkozás. Szakmai tudás nélkül nincs sikeres vállalkozás!

Ebből következően a szakmai tudásra ott van szükség, ahol létezik eredménymotivált vállalkozói szemlélet. Na de van-e ilyen a vadásztársaságok esetében?

Kezdjük a logikánkat azzal, hogy egy vadásztársaságot olyan ember irányítja, akinek az egyesület vezetése a ki tudja hány vállalkozása (munkahelye) melletti feladattá vált. Azt biztosan elmondhatjuk, hogy a vezetést legalábbis nem főállásban végzik. Elvárható-e, hogy ezek az emberek a maradék szabadidejükben, a vállalkozásaik mellett a vadásztársaságot, mint eredményorientált vállalkozást vezessék, ahol igába kell fogni a szakmai tudást? Azt majdnem el is felejtettem, hogy... ingyen! Cserébe viszont járhatnak a bíróságra a vadkáros perek miatt, hallgathatják az intrikákat, és a vállaikat nem igazán lapogatják, hiszen: „ezt vállalta”.

A világ úgy változott az elmúlt évtizedekben, hogy a szabadidőnk rendkívül drága lett. Gyakran szoktam ezt azzal a példával szemléltetni, hogy míg mondjuk húsz éve egy szakmunka vállakozási összegének a kisebbik része volt a munkadíj és a nagyobbik az anyagköltség, ma ez egyre inkább fordítva igaz. Vagyis akire, amire időt szánunk, annak – bármennyire is gyomorforgató így fogalmazni – pénzt adunk. Egyre nagyobb összeget. Nem véletlen, hogy az egyesületi formában működő vadásztársaságok élére egyre nehezebb tisztségviselőket találni, mert ha az embernek ideje van, akkor vagy pénzt keres, vagy a családjával, illetve a barátaival tölti az idejét. Be kell látni, hogy egy egyesületben a szakma „piacát” a tagok adják, az elvárásokat ők fogalmazzák meg és nem a szakmai ismeretek.

A hivatásos vadász annyiban szakma, mint az elméleti fizikus, aki hipotéziseket gyárt, aztán elmegy valahova dolgozni, hogy meg is tudjon élni. A hivatásos vadász egy foglalkozás, amely elsősorban fizikai, és nem szellemi munkát jelent. Irtókapát, fűkaszát, motorfűrészt, sofőrszolgálatot, éjszakai ügyeletet, csapdákat, etetést és adminisztrációt jelent. Nem pedig a meglehetősen zavaros és ellentmondásos szakmai folklórt, aminek mondjuk a gím esetében az a gerince, hogy a hímivarú egyedeket szelektáljuk, a nőivarúakat pedig csak elméletben, de mélyen hisszük benne minden cáfolat ellenére, hogy ennek a „szakmai munkának” egyszer eredménye lesz. Különösen úgy, hogy a bikaborjak tudatos szelekciójának a lehetősége eleve kérdéses. Milyen pedigréje van ennek a „szakmai munkának”? Emlékeim szerint a ranglistás bikáink évtizedekkel ezelőtt teremtek. Azóta visszafejlődtünk. De értsék jól! Arról beszélek, hogy ez a szakma természetesen létezik. Csak épp egy dunsztosüvegnyi formalinban, a polcon. 

Ugyanakkor mindennek nem a gonosz háttérhatalom az oka, hanem az, hogy nem tudják meghatározni önmaguk jelentőségét. Egy fűtésszerelő meg tudja mondani, hogy ha lecseréli a gázkazánt, akkor kevesebb gáz fog fogyni. A hivatásos vadászok lehántva a hagymázat, meg tudják fogalmazni, mit kínál a vadásztársasági tagjaik számára ez a szakma? Pénzügyi eredményeket? Mi van, ha erre az a válasz hogy: „majd a vállalkozásommal megkeresem, amit a vadászatra elköltök, ezért azt igénylem, hogy sok vad legyen, és nem azt, hogy pénzügyi eredményt produkáljon a vadásztársaságom, amin harmincan osztozunk”. Vagy azt, hogy: „Az üzletfeleimet vadásztatom. Mindegy hogy ez mennyibe kerül, mert többszörösen visszajön ez a pénz, ha megkötjük az üzletet”. Stb., stb.

Meg kell, hogy értsük: egy szabadidős egyesület speciális működési modellje olyan atmoszférát teremt, ahol nincs szükség semmiféle speciális szakmai tudásra, mert egyetlen elvárás létezik. „A rekreáció lehetőségének a megteremtése”.

A „szakmai munka” időtállósága

Ne kerteljünk: a hivatásos vadászok és a vadásztársasági tagok között van egyfajta szembenállás. A hivatásos vadászok állami alkalmazásba helyezésének az egyik legfőbb érve éppen az szokott lenni, hogy a „hávéknak” ne dirigálhasson egy szakmailag képzetlen tag és autonómiát kaphassanak. Na de mire? A szakma elvei szerint az a gazdaságos szemlélet leegyszerűsítve egy nagyvadas területen, hogy ha például kevés egyed után fizetjük a vadkárt, ámde ezek között érett korú bikákat nevelünk, az komoly bevételt jelent majd. Alacsony egyedszám, kevés vadkár, komoly elejtési díjak. És mindenki boldog. Ehhez képest mit akar egy átlagos vadásztársasági tag? Az említett nagy bikák aligha érdeklik, hiszen ezt majd a „Hohenlohe herceg” engedheti meg magának úgyis. Egy tagnak sok vad kell, mert kevés az ideje, sok középkorú trófeás vad, amit legalább kétévente megengedhet magának. Ezen felül legyen annyi tarvad, hogy kolbászt tudjon tölteni és a barátait vadásztatni lehessen. És mindez napjainkra teljesült is! A valóságos igényeink tükre lettünk, miközben a „szakma” folyamatosan kudarcot emleget.

Tudjuk-e egyáltalán, hogy mit akarunk, és van-e, aki támogat ebben minket?

Néhány hónapja létrehoztunk páran egy csoportot hivatásos vadászok számára azzal a céllal, hogy foglaljuk össze, mit szeretne az ún. szakma. Kissé leegyszerűsítve az lett az eredmény, hogy a szakma képviselői szabadulni szeretnének a nyiladékpucolástól, vendégkíséréstől, adminisztrációtól, vadföldműveléstől, dögszállítástól és leginkább egy dologgal múlatnák az időt: a vad megfigyelésével. Az is kiderült, hogy azidáig senki nem óhajtott különösebben az érdekei védelmével foglalkozni és erre másokat is buzdítani. Javaslatok nem születtek, a döntéshozók felé nem fordultak. Aztán talán 1-2 hét elteltével bezártuk az egészet, mert kínosan nem jutottunk semmire.

Na most felmerül bennem a kérdés, hogy ha mi magunk sem tudjuk, mi lenne a közakarat az aktív hivatásos vadászok köreiben, akkor elmarasztalhatjuk-e a vadászkamarát, hogy eszközbeszerzési pályázatot találtak ki a hivatásos vadászok életének könnyítése érdekében, és nem valami „mást”? Mégis mit? Konkrétan tudom, hogy a politikai vezetés a vadászatra jogosultakkal szembe menve igyekszik a hivatásos vadászok érdekeit védeni. Például kategorikusan utasítják el azt az állandó igényt, hogy a szolgálati kerületek mérete nőjön a hivatásos vadász hiányra hivatkozva, vagy arra, hogy 4000 hektáron nem tudják elég munkával ellátni őket. Na de mondja már meg valaki konkrétan, hogy mi a fenét tegyenek? Azt lehet megmenteni, aki hagyja!

Legyen-e állami alkalmazott a vadőr?

El tudjuk-e képzelni, hogy egy fűtésszerelőben felmerüljön ugyanez a kérdés? Léteznek az állami rendszeren belül hasonló foglalkozások. Például a természetvédelmi őr. Csak épp ez a hivatás teljes egészében megőrizte közérdekű jellegét, ellentétben a vadászattal, amelyet gazdasági tevékenység keretében működtetünk. Ha valaki a pedagógusokra, a kórházi ápolókra vagy bármely hivatalnokra néz, azt látja, hogy az állami alkalmazotti státusz biztosítja számunkra vágyaik beteljesülését?

Amikor ez a téma felmerül, érdekes módon még csak nem is a bérek a legerősebb érvek, hanem az ún. függetlenség. Hogy „szakmai munka” folyhasson, és ne a vadásztársasági vezetés illetve a tagok mondják meg, ki mit csináljon. Sokkal jobb, ha központi direktívák vannak, és koncentrálódik a hatalmi befolyás, hiszen így majd csak kiváló, érdek nélküli, politikamentes, vegytisztán szakmai szempontok érvényesülnek az állami alkalmazással. Igaz?

Az is kérdés, hogy vajon az állami alkalmazásban álló vadőr – ha a gazdálkodás szálai ilyen mértékben futnak össze a kezében – felelősséget vállal-e a szakmai munkája után. Például anyagi felelősséget. Vagy az lenne az elképzelés, hogy aki elvégzett egy olyan iskolát, mint én is Oladon (ahol az égvilágon semmilyen hasznos szakmai információhoz nem jutottam, a gazdasági ismeretekről meg ne is beszéljünk), arról kötelező lesz azt feltételezni, hogy mindent tud? Csak mert papíron vadőr, az ő véleményével szembemenni nem lehet, ámde az ötletei megvalósítását a vadásztársaságnak kell finanszíroznia? Cserébe viszont felelősséget nem vállal semmiért? Jó terv. Már azzal is nehéz egyetérteni, hogy a vadőr valamilyen egyentehetséggel rendelkezik, miközben derék emberek éppúgy vannak köztük, mint semmirekellők.

Ez az egész valójában arról szól, hogy ne az legyen, ami van, és akkor talán majd jobb lesz. Követhető koncepció nincs. Olyan pedig, ami a realításokat is figyelembe veszi, gondolatban sincs, nemhogy leírva.

Hova lett a romantika?

Annak ellenére, hogy ez a szakma nem létezik, hivatásos vadászok a szó „szent őrültségi” szintjén nagyon is léteznek. Kicsit ugyanaz a helyzet alakult ki, mint a kórházi ápolók esetén, akik munkáját elnézve az a kérdés merül fel bennünk, hogy miért csinálják ezt. Mert nem a pénzért az biztos. Erre az szokott lenni a válasz, hogy: „ha ez valakit elkap, többé nem ereszti”. Egyszerűen van, aki az erdőre született, aki igényli ennek a hivatásnak a kihívásait és a finomságit egyaránt. Ma ismét ezekre az emberekre támaszkodik a rendszer, mert a többiek már gipszkartonoznak. Pont ahogy egykoron, csak ma már nincs a fiókokban 8-10 név, akire le lehetne váltani őket, és ennek a gárdának a fogyása ma már veszélyezteti a vadászat ez idáig működtetett rendszerét.

1997-ben végeztem hivatásos vadászként. Pontosan emlékszem arra, hogy akkoriban tömegével mentek felsőfokú szakirányú végzettséggel hivatásos vadásznak az emberek. Ezekre a minimálbéres állásokra többszörös túljelentkezés volt. Elképzelhetetlen volt az, amit manapság tapasztalni, hogy állami erdőgazdaságok fizetett hirdetésekben keressenek kerületvezető vadászokat.

Egykoron volt ennek a szakmának egy rangja, és egyfajta vad romantikája is. Ehhez persze az is kellett, hogy szívesen olvastunk, amivel „etettük” magunkban ezt a romantikát, hogy fenn is maradjon. A rang és a romantika elég volt ahhoz, hogy a fizetés egyáltalán ne számítson. Mára a rangból semmi nem maradt, mióta a szakmai tudás iránti igény lényegében megszűnt, a romantikát pedig felváltotta az éjjellátó céltávcső. Egy dolog maradt. A minimálbér.

Mi a megoldás?

Egy barátom azt szokta mondani, amikor ehhez a részhez érünk, hogy lehet ugyan egy Kossuth-szoborból komoly nehézségek árán Dávid-szobrot faragni, csak éppen nem érdemes. Ugyanis egyszerűbben és olcsóbban lehet mindezt megfaragni egy teljesen új kőtömbből. A kérdésre tehát az a válasz, hogy: nincs megoldás! Ideje ehhez a válaszhoz az élet minden területén hozzászokni. Olyan rendszert és világot foltozgatunk, ami ebben a formában javíthatatlan és majd egyszer be kell szántani az egészet. Az életünk egyre több területén szembesülünk azzal, hogy nincs örökké valamilyen megoldás. Ide-oda szaladgálunk a fedővel és próbáljuk a gőzt a lábasban tartani. Ezt is csak azért csináljuk, hogy akinek a jelen korban ez a rendszer profitál, az mind hosszabb ideig húzza belőle a hasznot.

Azzal, hogy egy gerontokráciát működtetünk, amelyben az ifjúság érdekei, akarata a felszínesség szintjén jelenik csak meg, amikor azoktól várjuk a megoldásokat, akik évtizedek alatt ide juttattak minket, nem vesszük észre, hogy ennek a világnak a meghatározó szereplői kétféle megközelítésben kezelik a problémáinkat. Vannak azok a gondok, amelyekre holnap kell megoldást találni, és vannak azok, amelyek akkor növik már csak ki magukat igazán elviselhetetlenné, „amikor én már nyugdíjban leszek”.

Amikor azt mondom, hogy nincs megoldás, azt is mondom, hogy senki ne számítson a szereplők lelkiismereti válságára, önkritikára, felelősségérzetre, vagy egyáltalán kegyelemre.

Akkor tehát ne tegyünk semmit?

Természetesen nem erről van szó. Ha egyáltalán még felmerül az, hogy ne engedjük el az életünk alakulásának gyeplőjét, szeretnénk víziókat építeni, akkor az erőforrásaink javát a fiatalok felé kell hogy fordítsuk. Semmi mással nem érdemes foglalkozni! Egyrészt lelkiismereti okokból, mert épp a jövőjüket zabáljuk fel, másrészt ennek az általunk épített beteg világnak – amelyben megszűnt az észérvek, a szakmai tudás, a formális logika, a szemmel látható, kézzel tapintható valóság vagy az érzelmi intelligencia jelentősége – alternatívájához, kellenek azok a teljesen abszurd tapasztalatok is, amiket a mi generációnk birtokol. Mert mi azt tudjuk ebben az egyenletben, hogy mit nem szabad soha többé tenni.

Vannak ötleteink, de nem tudjuk még, hogyan érdemes ezt csinálni. Minden évben ötször-hatszor mentjük meg az apróvadat papíron a konferenciákon, egymás vállán sírunk a vadászati értékeink eltűnése miatt, egy hét alatt tudnánk egy ütőképes hadsereget építeni az éjjellátó támogatóiból (mert ha erről van szó, akkor érdekes módon elképesztő energiák tudnak megmozdulni) de nincsenek alkalmak, amelyeken lehetne kötetlenül eszmét cserélni, tervezni, vitatkozni, ötletelni, kibeszélni stb. Nem is lesz érdemi párbeszéd, ötletbörze amíg mindenki attól retteg, hogy egy ilyen alkalom során netán valaki számonkérően fogalmaz a politikai szereplők kapcsán, mert a lojalitás is fontosabb, mint a jövő, és nem létezik a bátorságnak az a speciális foka, amit nem a melldöngetés, az érdekek, hanem a felelősségérzet motiválna.

Miközben ilyen feladataink lennének, mindaddig, míg mindenki nyugdíjba nem megy, semmiféle változás nem lesz. Az unalomig másoljuk a következő éveket az előző hasonlatosságára. Minden évben megmentjük papíron az apróvadat, elsiratjuk a vadászati kultúrát, polemizálunk arról, hogy vadászati világhatalom vagyunk (és szépek is!), a politikusaink, a kamarai vezetőink elmondják, hogy sosem volt ilyen jó, „ne szólj szám, nem fáj fejem” stb., aztán mindenki a saját hatása alá kerül, és kezdjük előröl az egészet. Ez természetesen csak azoknak jó, akik ebből élnek. Ha rajtuk múlik, ötven év múlva is ugyenez lenne.