15 év alatt – vagyis különféle politikai klientúrákat megélve – az ember sok mindent tapasztal. Emlékszem például, amikor egy másik kormány idején a Földművelésügyi Minisztériumban a vadászati atyaúristen egy bizonyos Pintér István volt, aki úgy beszélt velünk, a tápláléklánc alján lévőkkel, mintha egy pöcegödörbe kiabálna. Egy tehetségtelen, kitartott pojáca volt szerencsétlen, aki abban a percben vált senkivé, hogy elhagyta az íróasztalát. Ahogy a Hofi mondta: „Már akkor egy senki volt, amikor volt valaki”. Azóta mennyi ilyet megéltünk! Az egyik pillanatban szétnyílik a tömeg, rajongók, „barátok” hada nyüzsög a „nagyember” körül, aztán mikor senki lesz, oda a „barátság” és szánakozva, vagy kárörvendve mosolyognak a háta mögött.

Ennek a posztnak az apropóját is az adja, hogy a minap ismét arról panaszkodott valaki, hogy éppen csak egy kicsit nem értett egyet az egyik „nagyemberrel” és azonnal kegyvesztett lett.

Az addigi kapcsolat megromlott, a beígért támogatást pedig megvonták tőle. Megsértődtek rá. Úgy élünk, ahogy egy focimeccs zajlik. Vagyunk mi, és van az ellenség. Virág elvtárs szavaival élve: „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség... Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”.

Az elmúlt években Széchenyi Zsigmond nevét nagybetűkkel írtuk a magyar vadászat egére. Múzeumot neveztek el róla, és Zsiga bácsi szinte egy hivatalos vadászati mértékegység lett. Joggal. Azt ajánlanám a „nagyembereknek”, hogy ne csak használják őt, hanem tanuljanak is tőle.

Történt, hogy egy bizonyos Lengyel József írt egy könyvet, „Fegyverhordozó Ndoló naplója” címmel, akinek a főhőse azonos azzal az Ndolóval akit Zsiga bácsi kénytelen volt az első afrikai expedíciója során elküldeni. Lengyel a könyvében az akkori rendszer elvárásai szerint próbálja az osztályidegen Széchenyiék expedícióját nevetségessé tenni. A nyilvánvalóan sértett Ndoló fiktív beszámolója alapján erkölcstelen öldöklésnek próbálja beállítani az expedíciót és kigúnyolni az újdonsült afrikavadászok vadonbéli fogyatékosságait. Mire Lengyel szeretné a könyvet megjelentetni a Szépirodalmi Könykiadónál, addigra Széchenyi Zsigmond sikeres író és a kommunista rendszer is bizonyos mértékben rehabilitálta, így a kiadó elutasította a könyv megjelenését.

Illés Lajos irodalomtörténész 1979. évi beszámolója szerint Lengyel őt kérte fel, hogy keresse fel Széchenyit, hátha ő engedékenyebb lesz. Zsiga bácsi elolvasva a könyvet, amelyben válogatott hazugságok szerepeltek, amelyben őt mint lőni nem tudó gyilkost ábrázolják, azt válaszolta, hogy nem emel kifogást a könyv megjelenése ellen, majd hozzátette, hogy nem tudja mivel sérthette meg ennyire Lengyelt. Képzeljük el egy pillanatra, hogy napjaink politikusai mit reagáltak volna ilyen esetben.

A hatvanas éveket írtuk ekkor. Több mint 60 év telt el azóta. A 21. századi civilizált „nagyemberek” kiirtva magukból a maradék méltányosságot is, nem képesek megugrani azt a színvonalat, ami 1960-ban létezett, pedig van az a mondás, hogy: „Ha uralkodni akarsz másokon, először tanulj meg uralkodni magadon”.

Nagyembernek lenni nem annyi, mint mások által kinevezett, bosszúálló pojácának lenni. Egy vámtiszt mesélte egyszer, hogy amikor Putyin megérkezett Magyarországra, beállt, ahova kell, és lekezeltette az útlevelét. Majd ugyanez a vámtiszt elkezdte felsorolni azokat a derék magyar ismert embereket, akik hol fintorogva, hol konkrétan felháborodva vették tudomásul, hogy éppen olyan elbánásban lesz részük, mint bárkinek az útlevélkezelés során.

Glück Balázs