Sorvezető a vadászati világkiállítás megítéléséhez

ownszurke.jpgDarázsfészekbe nyúlok. Ahogy mindenki, aki az utolsó erejével próbál becsületes és független lenni a politikai árukapcsolással megfertőzött vadászati világkiállítás megítélésével kapcsolatban.

Le lehet-e minket nyűgözni egyáltalán?

Nézzük a vizes pavilont. Csodálatos lett. És? 20 évvel ezelőtt ezek miatt a részleteiben is fantasztikusan megcsinált installációk, akváriumok miatt talán még a világ is a csodánkra járt volna. Mára több állatkertben is van ócenárium, amik közül legalább egyet szinte mindenki látott már. Elképesztően aprólékos, élethű diorámák láthatók a trófeakiállítási pavilonban. És? Vannak ilyenek több helyen az országban. Pl. a keszthelyi múzeumban bizonyára megfordult a legtöbb vadász legalább egyszer. Ugyancsak a trófeakiállítási pavilonban több száz, vagy ezer trófea van a falon. És? Minden évben csak a nagyobb agancsmustrákból tartanak vagy egy tucattal az országban mindenfelé. Több helyen találunk kitömött egzotikus fajokat. És? Miközben évtizedekkel ezelőtt kurrens dolog volt Afrikában, Kanadában vagy Dél-Amerikában vadászni, ma már viszonylag sokan megengedhetik ezt maguknak. A varázs eltűnik, a kitömött állatok értéke a töredéke lett a valóságban látottakhoz képest. VR szemüveg? Ugyan! Aki szeretne, már vett magának otthonra.

A kérdés az, hogy egy ilyen nyitott világban, ahol ma már a középréteg számára sem jelent elérhetetlent a világ bármely részén nyaralni, vadászni, ahol a többség valóban megengedheti magának, hogy valamely 21. századi állatkertet legalább évente egyszer meglátogasson, van-e bármi, amivel tényleg le lehet nyűgözni minket? Én egyszerűen nem tudom, hogy mi kellene ehhez.

 

Mit lehet akkor adni a látogatóknak?

A magyar pavilon tetszik. Háromszor voltam ott. És talán még megyek is. Annak fog ez tetszeni, akiben van némi egészséges identitásigény. A félhomálynak köszönhetően az ember kicsit egyedül érezheti magát. Privátabb, ahogy a kicsit távolabb lévők már csak árnyakként látszanak. Lehet, hogy még sötétítenék is. De nagyon kellene ide az idegenvezetés. Ahogy a vendégemnek lelkesen elkezdtem mesélni a bemutatott nagyjainkról érdekes történeteket, a szobrokból emberek lettek. Enélkül az iskolásoknak csak „bácsik”. Úgy igényem lett volna csoportokhoz odamenni azzal, hogy „Ne menjetek tovább! Mesélek valamit Maderspach Viktorról! Amikor Horthy Jenővel vadászott....” stb. stb.

Na de mit tud adni egy ilyen pavilon? Mondjuk hangulatot. Ahol az ember szívesen újraveszi, amit tud a nagyjainkról, vagy esetleg új dolgokat talál, ahogy én is Xantus Jánosról. De hogy lehet ezt überelni? Talán ha minden szobor mellett áll egy idegenvezető, aki mesél, talán ha több a korabeli kép. De nagyjából ennyi van ebben. Igazi nóvum az ingerviharban, amiben élünk, egyszerűen nem jut eszembe.

A hagyományos vadászati módok pavilonja modellszerűen mutatja, hogy mi működik még ma is. A VR szemüvegekhez csak azután mennek a gyerekek, ha már lőttek az íjakkal, az elöltöltő fegyverekkel, „körbetátogták” a „sólymokat” és a „sasokat”. Ebből tudom például, hogy hiba volt nem olyan installációt csinálnunk nekünk, vadászíjászoknak, amin a famászó les ki is próbálható. Lehet tudni, látni, hogy a gyerekek még úgy működnek, ahogy egy normális ember. Ami kicsit izgalmas, és amihez használhatják a kezüket, az visz mindent! Kellett volna vinnünk idegkötőt, nyílvesszőt tollazni, komolyabb íjakkal lőni és demonstrálni az átütőerejüket, bemutatni a 3D ruhák képességeit a valóságban stb. stb.

De valljuk be, valójában ezek is csak 1-2 alkalommal érdekesek.

 

Pavilon vagy online?

Az „A” pavilon mutatja a leginkább, hogyan változott meg a világ az online térnek és a covidnak köszönhetően. Egy futó körversenyt simán lehetne rendezni, akkora üres helyek vannak a pavilon szélén. A standok széthúzva, a látogatók száma alapján pedig azt hihetnénk, hogy bombariadó van. Mára komoly hazai cégek is felismerték, hogy a Fehován való részvételnek egyre kevesebb értelme van, mert kedvezményeket a saját honlapukon is tudnak adni. Nyilván ugyanez a felismerés megszületett a különféle országok vadászati lehetőségeit népszerűsítő marketingesek körében is. Agancskapu legyek, ha egy ilyen standon való megjelenés bármilyen mértékben láthatóvá válik a vadászati bevételek számaiban. Ki fog azért Romániában vagy Szerbiában vadászni, mert látott egy kitömött medvét, ami aznapra az ötödik, vagy egy újabb trófeapornót az addig látott négyezer agancs mellé? Pedig mint nemzetközi stand, mindkettő igazán impozáns.

Az „A” pavilon egyszerűen arról szól, hogy a szervezők belefutottak egy eleve lehetetlen küldetésbe. Miután a politika összekente ezt a rendezvényt önmagával, természetesen a látható kudarc szimbólumává is teszik ezt a pavilont. A rossz helyzetfelismerés ára ez.

Viszont megtudtuk a vadászkamara standján, hogyan fog kinézni a négy éve ígért plasztik vadászjegy. Kiderült, hogy Columbo felesége él! Hogy honnan kellene eljutunk ide, azt a Pest Megyei Vadászkamara oldalán talált felhívás példázza talán a legjobban: "Online jelentkezés esetén telefonos egyeztetés szükséges!"

 

Utóirat

 

 Az 1971-es világkiállításon szenzációszámba ment, amikor az indiai delegáció hozott egy élő fehér tigrist. Ettől már nem esik hasra senki, és fajsúlyában ugyanilyen szenzációt rendkívül nehéz előállítani a mai világban. Nem tudom, hogy mi az, amitől ma igazán hasra lehet esni. 

A hazai vadgazdálkodásnak nincs saját standja. A hajbókolós, egymást körbeudvarló beszélgetéseken kívül, rázósabb párbeszédeket megint nem sikerült szervezni. Hol vannak az intellektuálisan még vállalható, ám vadászatellenes, vagy vadászatkritikus felek? Az SCI előadásán a legfontosabb feladatok között említették a vadászatellenes csoportokkal való párbeszédet. Félünk vagy mi? Pedig az emberek szeretik az ilyen vitákat. Az érvekkel pedig edukálni lehet.

Mindezek talán jogos felvetések. Az agancskapu egy 240 milliós ellenreklám, ami úgy vonzza az ellenzők tekintetét, mint fehér ingen a zsírpecsét, de összességében ez a világkiállítás törvényszerűen nem lehet jobb mint a 71-es. Egy olyan világban különösen nem, ahol 10 éves korára valaki már kétféle tengerparton nyaralt, 20 éves korára meglőheti akár élete első bikáját is, és 30 éves korára talán már két kontinensen vadászott. 

A 80-as évek végén még úgy olvastam Molnár Gábort (apropó ő kimaradt a magyar pavilonból), hogy kétségeim támadtak, Brazília létezik-e, mert olyan mesebeli és elérhetetlen világnak tűnt. Ez volt az az idő, amikor Juicy Fruit rágót kapni a „hanyatló nyugatról” meghatározó élménynek számított. Ma Rióba 200 000 Ft-ért el lehet jutni, egy rágót pedig élménynek nevezni egészen nevetséges.

Ez már egy más világ. Jusson ez is eszünkbe amikor sorvezetőt keresünk az ítélethez.