Régóta nagyon érdekesnek találom, hogy milyen pszichés folyamatok kellennek ahhoz, hogy az élményszerzés szándéka – amely közös bennünk vadászokban a választott vadászati módjainktól függetlenül – ennyire különböző stratégiák mentén érvényesüljön. Az is rendkívül érdekes, hogy a világunk változásával, a technológia fejlődésével, a vadászaton belüli tömeges kielégüléssel arányban, hogy változik a különféle vadászati módok iránti érdeklődés, és milyen átrendeződések figyelhetők meg a vadászat szubkultúráján belül. Kiváló szakdolgozat téma lehetne ez.

A hagyományos vadászati módok iránti érdeklődés világszerte növekvőben van. Mindez meglepő, hiszen ezek a vadászati módok a fogyasztói kultúra alapvető értékmérő szempontjai alapján egyáltalán nem számítanak sikeresnek. Sokkal kisebb teríték, nagyobb türelem, egyes esetekben fizikai felkészülésigény jellemzi őket. Az eszközhasználat szempontjából, pedig folyamatos ismeretszerzést igényelnek és az eszközök használata lényegesen komplexebb feladat.

Az életünknek nagyon kevés olyan területe van, ahol a fogyasztói kultúra törvényei háttérbe szorulnak és a mértékletesség kezd dominánssá válni. Úgy tűnik, hogy a hagyományos vadászati módok esetében ez történik és gyanítható, hogy lehet ebben valami modellszerű. A kíváncsiság elvezetett egy biológiai magyarázathoz, amelyet Freund Tamás agykutatónak köszönhetek. Ezt szeretném most röviden összefoglalni és arra biztatni mindenkit, hogy olvassa el. Biztos, hogy gondolkodásra fog késztetni.

A nucleus accumbens-ről van szó. Az agyunk feketeállományáról és annak működéséről. Ez az agyterület felel a jutalmazásért, illetve az örömérzetért. A működési mechanizmusa rendkívül közérthető. A kibocsájtó sejtek dopamint termelnek, amelyek az ingerületátvivő szinopszisokban a fogadó receptorokhoz kerülnek. Az így létrejött egyidejű kölcsönhatások (kibocsájtás és fogadás) milliói teszik lehetővé, hogy örömöt, kielégülést érezzünk. Nyilvánvaló, hogy egy ember életminősége szempontjából meghatározó, hogy az ilyen érzésekből mennyit tapasztal és természetesen arra törekszünk, hogy ezeknek a kölcsönhatásoknak a számát fokozzuk. Ma már a dopamin termelésnek számos kémiai módszere létezik. Ilyen az alkohol, vagy a kábítószer fogyasztása. Kémiai szerek nélkül is képesek vagyunk serkenteni a dopamin termelést. Például ha mesterséges módszerekkel mi vadászok a teríték nagyságának növelését határozzuk el, azzal a szándékkal, hogy a vadászattól várt és kapott élményszerzést ilyen módon fokozzuk. Így áltermészetes, vagyis mesterséges körülmények segítségével kívánjuk serkenteni a dopamin termelést. Van azonban egy biológiai jelenség, amely megnehezíti ezt az egyszerű képletet és ettől válik igazán érdekessé az egész.

Ahogy az agyunkban nő a dopamin mennyisége a receptorfehérjék elkezdenek pusztulni. Minél nagyobb dopamin adagot öntünk a sejtkapcsolatokra, az agyunk azzal arányban védekezni kezd ellene és a receptorfehérjék elkezdenek pusztulni. Az általános függőség felé haladunk, ahol már csak a nagy mennyiségben felszabaduló dopaminból képes az agy azt a kevés öröm-kölcsönhatást létrehozni, amit egy egészséges szervezet az alacsonyabb dopaminszintből is képes volt egykor megteremteni. A többől tehát biológiailag is bizonyítható módon egyszerre csak kevesebb lesz. Az agyműködésnek ez a jelensége szinte már filozofikus magasságú és mélyen elgondolkodtatja az embert.

Úgy tűnik, hogy egészen zseniális módon van bennünk valamilyen biológiai gát, amely arra törekszik, hogy a túlfogyasztást, a javak és örömök mértéktelen habzsolását megakadályozza és jutalmazni kezdi a visszafogottságot, a mértékletességet. Ezen a ponton azonban könnyű fogságba esni. Az ugyanis akinek az egész élettapasztalata azt mutatja, hogy csak a sokból tud boldog és kiegyensúlyozott lenni, nyilvánvalóan nehezen lesz képes hinni abban, hogy a kevéstől is megkaphatja ugyanezt. Agyunk nem hagyja, hogy kizsákmányoljuk. Még akkor sem, ha értjük a működését és módszereket dolgoztunk ki a becsapására. Ha mégis megpróbáljuk becsapni, függősség betegségekbe taszít minket.

Van egy másik folyamat is, ami ezzel párhuzamosan zajlik. A dopamin feldolgozás hanyatlásával együtt az agykéregnek az a része, amely az érzelmi kontextusért felelős (orbitofrontális kéreg) elkezd zsugorodni és megszületik az érzelmi, erkölcsi gátakkal nem rendelkező fogyasztó, aki egykor még kielégíthető volt a bokrászás szerény terítékével, vagy az egy nagyvaddal a terítéken, de ma már ennek a tízszerese sem elég számára. Ez a folyamat is tragikus ugyanis az is egy biológiai tény, hogy a kielégülés, a katarzis csak a belső világunk fejlesztésével érhető el, amelynek leghatékonyabb módja a kultúra fogyasztása, a közösségi tevékenységek, vagy egyáltalán a személyes verbális kommunikáció más emberekkel. Az orbitofrontális kéreg zsugorodásával, az érzelmi kontexus hiánya megszünteti az ezek iránti igényt. Gondoljunk csak arra, hogy például a vadászaton belüli mohóság mennyire kéz a kézben jár az irigységgel. De a vadászattól függetlenül is látunk példákat a világban. Közhely, hogy aki sok pénzt akar keresni, annak könyörtelenül át kell tudni lépni másokon.

A fenti jelenségre telepszik az ipar a vadászaton belül is és létrehozza annak a látszatát, hogy az egyre modernebb eszközök beszerzése, használata szükséglet. Egy délibáb ami a jó érzések illúzióját nyújtja pénzért. Az ördögi az, hogy aki már csak a soktól képes örömhöz jutni, az még igazolva is látja mindezt. Valójában már régen nem azt vásároljuk meg amire az igényeink alapján szükségünk van, hanem az ipar, a kereskedelem definiálja az igényeinket is. Ahogy Illyés írta: „mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.„