A kedvenc vadászati blogomon megjelent egy cikk, amely egy már sokadszorra napirendre tűzött témával foglalkozik. „Tönkreteszi-e a vadászatot az új technológia?” Én is hozzátenném a magam véleményét.

A modern eszközök használatára a korszellem ösztönzi az embereket. Egyszerűen kevesen hajlandóak csak arra, hogy a versenyben önként lemaradjanak másokhoz képest. A mai ember nem lát ebben perspektívát. Ha lemarad, vesztesnek érzi magát.

Nagyon mély meggyőződés kell ahhoz, hogy más utakon járjunk, mint a többiek és abban megtaláljuk az örömünket. A kisebb ellenállás iránya, a kecsegtető állapot: a betagozódás. Mások szokásainak átvétele, a hatékony vadelejtés módszereinek mániákus keresése, az önbizalomhiány, ha nem a legjobb eszközökkel megy ki valaki vadászni. A felismerés egy reklám láttán, hogy: „Úristen! Nekem még ilyenem nincs. Akkor talán ezért nem sikerül.”

A GPS használatának köszönhetően az ún. „belső térképalkotás” képessége megszűnik az emberben. A hippocampus ezt a tulajdonságot egyszerűen haszontalannak tekinti. Egy Docmail nevű angol nyomdai kézbesítőcég már 8 éve kimutatta, hogy már az emberek 33%-a küzd a kéz- és helyesírással a szövegszerkesztőknek és a billentyűzetnek köszönhetően. Az íráskészség elvesztése következtében romlik az ún. „finommotoros mozgáskoordináció” képessége is. A számológépnek köszönhetően hanyatlik a fejszámolás képessége, a mobiltelefonoknak – mint adatrögzítőknek – köszönhetően egyre kevésbé van szükségünk a memóriánkra. Sokáig lehetne ezeket sorolni. Ezen képességek elvesztése növeli az időskori demencia kialakulását. A képességek romlása, elvesztése kiszolgáltatottá, sikertelenné teszi az embert. Kiüresít olyan tevékenységeket is, mint a vadászat.

Egy idő után az addig elvárt, megszokott eredmények – képességek hiányában – már csak az eszközökkel biztosíthatók. Amit pedig ebben a koordinátarendszerben fejlődésnek hívunk, azt kizárólag az előbbinél is modernebb és hatékonyabb eszközökkel lehet biztosítani, nem pedig az egyén képességeivel. Vagy lemaradunk másokhoz képest. Ez pedig a hiúság hajtotta versenyben végzetesnek, válságosnak ígérkezik sokak számára, akik napról napra építgetik az önbecsülésüket és igyekeznek elhitetni önmagukkal, hogy ők jobbak, mint mások.

Egyszer egy erdélyi túra során megmásztam egy nagy hegyet a 40 kilós hátizsákommal. Elképesztően elfáradtam. Esteledett és kerestem egy zugot, ahol megalhatok éjszakára. A szemeim majd kiugrottak az éhségtől, így elővettem egy instant pörköltszaftosnak hazudott tésztát, vizet melegítettem és megfőztem. Úgy éreztem mikor ettem, mintha az egész vakációm fénypontját értem volna el. Az volt a benyomásom, hogy a mennyei mannát eszem épp, annyira finom volt. Már ott eldöntöttem, hogy ha hazamegyek, veszek belőle egy raklappal, mert ezt a csodát nem lehet megunni. Aztán mikor hazaértem, szinte azonnal vettem is jópárat és az egyik este nekiláttam, hogy újra elkényeztetem magam. Természetesen óriási csalódás ért. Túlsózott, orrváladékra emlékeztető szószban úszó, középszerűnek is aligha nevezhető moslék volt a tányéromon. Világossá vált, hogy nem a tésztával van a baj, hanem velem. A mennyei manna és a gusztustalan kása közti különbséget a hegymászás miatti fáradtság okozta. Pontosabban azokat a csodálatos ízeket a testem sóvárgása váltotta ki belőlem! Egyszerűen azért érezhetem magam a menyországban, mert a testem szenvedett. Ez is egy azon tapasztalatok közül, amely felnyitotta a szemem és megértette velem, hogy minden csak viszonylagos, és minden csak valamihez képest finom, vagy élményszerű. Hogy a kényelmi kultúra éppen hogy elzár minket bizonyos dolgok élvezetétől, mert az élményeket, és még az ízeket is elinflálja.

A mai ember számára élmény, ha ráeszmélhet valamely nem létezőnek hitt képességére. Ha megtapasztalja, hogy tud kenyeret sütni, hogy ki tudja javítani a komód lábát, hogy kikel, amit elvetett, hogy finom, amit megfőzött. A kényelemmel, azzal, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a mesterséges intelligenciának, eszközfüggők leszünk. Nem csak a kiszolgáltatottságunk nő, de zárójelbe kerül az ember maga is. Yuval Noah Harari az egyik könyvében ír egy kiváló példát. Ha egy önvezető autó gyorsabban és olcsóbban képes eljuttatni az utasát a célba, akkor kit érdekel majd, hogy a munkanélküli taxisofőr rendelkezik egy emberekre jellemző egyedi tulajdonsággal, vagyis lelke van? Hol érhető tetten ennek az értéke? Felmerül a kérdés, hogy ha a legfontosabb dolgokban pótolhatók vagyunk, akkor mi az emberi elme érzelmi képességeinek az értelme, egyedisége a földön? Ha mindent, amire a fizikai világban szükségünk lehet, eszközöknek, gépeknek köszönhetünk, amik az adott feladat elvégzésében sokkal ügyesebbek, termelékenyebbek mint mi, akkor vajon hogyan érzünk? Az, hogy lelkünk van, amitől emberek vagyunk, az kinek lesz majd érték? A korszellem úgy védekezik ez ellen, hogy amit az eszköznek köszönhet, azt a magáénak hazudja.

Évek óta szeretnénk, hogy létrejöjjön egy kegyeleti alap az OMVK-n belül. Hogy legyen miből támogatást adni pl. vadászbalesetek miatt egy tagjukat elveszítő családoknak, és hogy ne magánadományokból kelljen a kegyhelyeinket felújítani, sírhelyeket megváltani stb. A felvetésre válaszként a vadásztársadalom részéről is a teljes passzivitás, érdektelenség érkezett. Ellenben ha az éjjellátó céltávcső használatának további szankcionálása merül fel, akkor azonnal hordák állnak csatasorba és egyenesítik a kaszát. Nem épp az történik ami a taxisofőrrel? Hogy ami emberi, annak a jelentősége egyre csak értéktelenedik?

Tehát visszatérve a Vadász Blog cikkére: de! A vadászatot – de még inkább a vadászokat – tönkreteszi az újabb és újabb technológia! Az egyetlen dolog, amit tehetünk ez ellen, az, ha tudomásul vesszük: le kell maradni a versenyben! Mert lemaradni igenis erény! 

 Glück Balázs