Lajos, a pók
Ideológiai eszmefuttatás következik. Két lányom van, akiket úgy gondolom, hogy Petri-csészeként egy normális család vesz körül. Az egyik legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy a gyereknevelés során a legnagyobb bűn, amit egy szülő elkövethet, az a lélektelenség légkörének megteremtése. Ez a gyökere és oka mindennek. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a ma emberének kötődése már a személyekhez is anyagi természetű, a személytelenről nem is beszélve. A legfontosabb szülői tanulságom az, hogy egy gyereket arra kell tanítani, hogy mindennek lelke van. Még a tárgyaknak is!
Most pedig jöjjön Lajos, a pók története.
A lányaim kisebb korukban nagyon féltek a kaszáspókoktól. Az nálunk a szabály, hogy a dolgozószobám a saját territóriumom, és ott én döntök arról, hogy mit tűrök meg, és mit nem. Ez vonatkozik arra a néhány kaszáspókra is a sarokban, a feleségem legnagyobb bánatára. A gyerekeimnek világosan elmagyaráztam, hogy a szoba sarkait nem használom, és különben sem ütünk agyon mindent csak azért, mert megtehetnénk. Néha állományszabályozás zajlik, de egy időben ezt is hosszas ideológiai eszmefuttatás előzte meg a vadgazdálkodás sajátosságainak párhuzamaival. Ettől persze a félelem megmaradt.
Az egyik nap aztán elmondtam a lányoknak, hogy ne egyszerűen pókokat emlegessenek, ugyanis aki a sarokban lakik, őt úgy hívják, hogy Lajos. Ez így egy más helyzetet teremtett. Az ember egy pókot még csak-csak leüt egy papuccsal. Na de a Lajost!? Aztán ma már úgy zajlanak a napjaink, hogy lekiabálnak a lányaim az emeletről, hogy szóljak már a Lajosnak, jöjjön le az én szobámba mert a demilitarizált övezet nálam van.
Mennyi minden lehet Lajos, nem igaz? A környezetünk, ezen belül a vad, vagy éppen a tárgyaink is, amelyeket a megszemélyesítésen keresztül lélekkel ruházunk fel, és ezzel együtt megváltozik a viszonyunk is hozzájuk. Aztán utolért a végzet engem is.
Mint egy szabványos családban, a karantén idején én is elkezdtem kovászt nevelgetni. Felvilágosítottak, hogy régen a kovász a család tagja volt. Ha a lányok férjhez mentek, vitték magukkal a családi kovászt, amelyet generációk „etettek” folyamatosan. A ma embere elképzelhetetlennek tartja, hogy 2-3 naponta legyen ideje a kovászt „etetgetni”. Na de régen nem véletlenül ruházták fel névvel a családi kovászt. Ma már heti kétszer nem egyszerűen a kovászomat etetem, hanem „Ottót, a kovászt”. És ha félálmomban eszembe jut, hogy nem etettem meg, akkor az Ottót nem etettem meg. Ez pedig ugye mennyire más, mintha csak egy szimpla kovászról feledkeznék meg. Az autóm nem csak „a Nissan”, hanem Margit. A minden ragadozót hülyére vevő mezei nyulunkat Mariska néninek hívják. A fácánkakas neve – a műhely felé vezető úton – pedig Bendegúz. Eszembe nem jutna mondjuk „Bendizgetni”, mert úgy kihúzza magát mintha valami nemesi leszármazott lenne. Bendegúz láthatólag nem azért megy az autó elől az út szélére, mert fél egy ilyen nagydarab vastól. Kizárólag azért, mert akkor éppen arra van dolga. Mert őt nem kényszerítheti senki. És hogy ezt demonstrálja, megáll az út szélén, amíg elmegyek, de nem óhajt bemenekülni a gazba. Vegyem megtiszteltetésnek, és örüljek, hogy neki épp az út szélén volt dolga, mert ha nem így lenne és itt állna az út közepén, én az idők végezetéig is várhatnék, mire ő elenged. És én ezt megtiszteltetésnek is veszem. Egy fácánkakas komoly jellembeli változáson megy át, ha nem apróvadas területen lakik. Ott, ahol nem vadásznak rá, mert komoly állománya nincs, ott ő ezt a helyzetet szemmel láthatólag úgy értelmezi, hogy itt mindenre lőnek, csak őt nem meri veszélyeztetni senki. És ettől felsőbbrendűségi tudat költözik belé. „Ezek itt tisztelnek engem” – gondolja és ez azon a feszes nemesi tartásán látszik is.
Aztán ott van a karvalyom, az „Öcsi”. Solymász barátaimtól tudom, hogy azért repül párhuzamosan az autómmal, mert azt lesi, mit verek fel neki, amire lecsaphat. Öcsivel három éve ismerjük egymást. Ha leszáll az útra és megállok előtte, akkor hagyja, hogy nézegethessem. 1-2 havonta rendre megjelenik. Nem fogják elhinni, mert filmbelinek tűnik a sztori. Esküszöm, hogy nem színezem a történetet. Az egyik barátomnak épp arról panaszkodtam egyszer telefonon, hogy két hónapja nem láttam az Öcsit. És abban a pillanatban ki tűnt fel az autó mellett? Csak annyit tudtam mondani a telefonba, hogy: „Nem fogod elhinni amit most mondok...”.
Utóirat
Sokféle tudományos érvvel és kinyilatkoztatással próbáljuk a gyerekeinknek a tudomására hozni az élet fontos dolgait. Ebben a megszemélyesítésnek, a lélekkel felruházásnak alig van ma már szerepe. Ez nem csak a vadászatra igaz. Az egyik nagygazda barátom azért hagyott fel a gabonatermesztéssel, mert ahogy említi, hányingere volt attól, hogy mennyi permetszert kell kihordania a földjére, hogy versenyképes maradjon. Az világos, hogy ez kényszer, de ha egészséges ember módjára úgy gondolod, hogy a földnek lelke is van, akkor rosszul érzed magad ettől. Anélkül is, hogy valaki hosszú polémiákba kezdene a természetközeli gazdálkodásról vagy különféle szabályozókkal próbálnának rád hatni. Egyszerűen csak rosszul érzed magad tőle.
A környezetszennyezés és a felmelegedés alapproblémáját is az adja, hogy a lelki viszonyunk változott meg a világgal. Komolyan senki nem gondolhatja, hogy megoldást találunk ezekre a problémákra anélkül, hogy rendeznénk a viszonyunkat a természettel. Ez pedig ha tetszik, ha nem, egyfajta érzelmi viszonyt jelent.
Megszemélyesíteni, nevet adni az élőknek és a tárgyaknak nem egy bonyolult pedagógiai módszer, ugyanakkor az érzelmi intelligenciát kiválóan fejleszti. Erre pedig egyre nagyobb szükség van, mert a lelki viszonyunk kezd megváltozni mindenhez.
Végezetül hadd hozzak ide egy furcsa példát, ami jól mutatja, hogy az élet szinte minden területén jelen van ugyanaz a probléma: a lélektelenség következménye.
Az egyik autóversenyzőt hallgattam a minap, aki arról panaszkodott, hogy nincsenek nézők. Régebben a pilóták azokban a kanyarokban, ahol őrjöngött a tömeg, belenyúltak a kézifékbe a látvány kedvéért. Tették mindezt abban a tudatban, hogy ez időveszteséget jelent. De egy versenyzőnek a rajongók reakciói adták a lelket az egészhez. A győzelem persze számít, hisz a szponzorpénz azzal jön. De az őrjöngés, a szurkolás az, ami a lelket adta az egészhez. Ma a győzelem a legfontosabb. A tökéletes, fűszál pontosságú kanyarívek. A tizedek, a századok. Ennek van alárendelve minden. A lélek pedig kiveszett az egészből, a nézők pedig eltűntek.
A vadászattal ugyanezt csináljuk mi is. A vad statisztikai adattá válik. Lélektelen, minden pillanatot uraló és szabályozó feltételek, eszközök vesznek minket körül. Van az érdek, ehhez megvannak a módszerek, és a siker az, ha csak mi győzünk. Ha a győzelem veszélyeztetve van, módszert váltunk, eszközöket modernizálunk. Lélektelenül, hűtlenül, sportszerűtlenül, üzletileg precízen érvényesítjük a számokban megfogalmazható érdekeinket. Aki a történelemben nyer, annak pedig mindig igaza van. Aki ezt nem ismeri el, az naiv idealista. Csak a lélek és a szenvedély tűnik el ebből az egészből. Az éjjellátó céltávcső – mint szimbólum – megszállottjai ezért nem tudják, mit cselekszenek...
Lehet mindezt persze vitatni. De talán mint magyarázat, logikus azok számára is, akik szerint az ifjúságot elég csak „beleengedni” ebbe a világba. Hisz úgyis mindenük megvan. Nem igaz…?
Glück Balázs
