Az új vadászati törvény vívmányának szánták a tájegységi fővadász intézményét. Még egy olyan vadászati szakemberrel sem találkoztam, aki szerint értelme lenne egy ilyen rendszernek, legalábbis ahhoz képest indokolatlan, amennyibe kerül. Valószínűleg ezt is az íróasztalnál találta ki valaki, akinek aztán a kivitelezés vagy az alkalmazás során előnye származik belőle. Mindezt nem a rosszindulat mondatja velem, hanem a tapasztalat, hiszen a törvényalkotás során – a hagyományos vadászati módok bővítésén kívül – egy olyan módosítás sem történt, amely ne valamely politikai vagy gazdasági érdeket szolgált volna ki. Miért lenne kivétel ez alól az 52 tájegységi fővadász, akiket arra szánnak, hogy a magyar vadászati ágazatot a kezükben tartsák? (Annál is inkább, hogy az OVA által eredetileg kidolgozott szakmai javaslat szerint még csak 48 tájegységről szólt, aztán az FM kezében hízott még 7-tel.) Az alábbiakban sajnos csak a kétkedők véleményét tudom erősíteni.

Elsőként már azt is tisztázni kell, mit tekintsünk a tájegységi rendszer eredményének a jövőben. A törvényalkotási folyamat során, a hatástanulmány egyik eldugott sorában megfogalmazták. Íme: „a tájegységi fővadász jelenlétével végzett szakirányítási és szaktanácsadási tevékenység következtében az ágazatban további közvetett és közvetlen bevételek megjelenése várható” A törvényalkotóra hagyatkozva érdemes tehát megvizsgálni, hogy ez a rendszer képes lesz-e az ágazat bevételeit növelni, azzal együtt, hogy az első nagyszabású feladatuk a nagyvad állomány apasztása lesz. A tájegységi rendszer várható eredményének tekinti a jogalkotó az „adminisztratív terhek csökkenését” is, amely célkitűzés ugyancsak szerepel a hatástanulmányban.

A tájegységi rendszerre vonatkozó jogszabály 2017. január 1-jén lép hatályba. Az első éves költsége 888 millió forint. Ezt követően gépjármű használatra, bérköltségre, ruhapénzre stb. megközelítőleg 522 millió forintot fog elkölteni (minden évben) „valaki”, működési költség gyanánt. Felmerül a kérdés, hogy ki fogja mindezt fizetni. A választ a hatástanulmányban ismételten megtaláljuk. Íme:  „A tájegységi fővadászi rendszer megnöveli a költségvetés kiadás oldalát a bevezetés és a működés első szakaszában, de a későbbiekben az ágazat az ezzel kapcsolatos plusz  költségeket várhatóan tudja fedezni, ugyanis a jelenleginél magasabb fokú szakmaiság várhatóan többletbevételeket eredményez az ágazatnak és ezáltal az államnak.”. A válasz tehát egyszerű. Mi vadászok fizetjük ezt a költséget is!

Amennyiben a tájegységek határai kizárólag szakmai alapon lettek volna meghatározva, az ökológiai szempontok, a trófeabírálati eredmények, az élőhelyi adottságok alapján, akkor miért annullálja mindezt például a megyehatár, hiszen többségében a tájegységi határok ezeken nem nyúlnak át, illetve csak kis mértékben? A két (vagy több) megye területén elterülő vadászterületeket van, hogy elkerüli a tájegységhatár, de van, hogy a megyehatár mentén kettévágja. Itt már a szakmai szempontokat felváltotta a közigazgatási érdek, az egyéb politikai akaratról nem is beszélve. Mindezek után nehéz a tájegységi rendszert tisztán szakmai kezdeményezésnek tekinteni.

A tájegységi határok megállapításánál az volt az első javaslat, hogy a pontos határokat a vadgazdálkodási egységek (továbbiakban VGE) végleges határaihoz igazítsák. A politikai érdek azonban bolond lett volna elszalasztani egy olyan eszközt, amellyel a befolyását ki tudja terjeszteni a VGE határok módosítására, ezért végül az a megoldás született, hogy a tájegységi határokat állapítják meg először, és ezekhez igazítják végül a VGE határokat. Ennek köszönhetően egy vadásztársaságot bármikor ki lehet végezni – például a politikai akaratnak megfelelően, amelyek példái tucatjával terjednek a vadászok között – hiszen ha kettévágják egy tájegységi határral, és a két rész közül egyik sem marad minimum 3000 hektár, az adott VGE megszűnik létezni. Annak érdekében, hogy ez ne derülhessen ki, és a már megszokott ún. „társadalmi egyeztetés” látszata meglegyen, hat napos véleményezési határidő mellett közzé tette a minisztérium a tájegységi határokat egy olyan térképen, amely alapján azonnal gyanút foghatott mindenki. Hiszen nem volt nagyítható, nem jelölte a településeket, de még az autópályákat sem, így egyik vadászatra jogosult számára sem derült ki, hogy a saját vadásztársasága túléli-e a hazardírozást. A térkép mellett közzétettek egy koordinátahalmazt is, amellyel kapcsolatban feltételezték, hogy senki sem fog egy ekkora adathalmazból használható térképet generálni mindössze néhány nap alatt. Az a törvényalkotó, aki a „társadalmi egyeztetés” kifejezést igyekszik minden mondatába beleszőni, mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy vadásztársaságnak se legyen lehetősége a saját halálos ítélete ellen fellebbezni. Ebben az esetben az Országos Magyar Vadászkamara a „jó zsaru” szerepét játssza, hiszen az ő térképüknek köszönhetően szereztek tudomást az érintettek arról, mi készül ellenük, és még időben véleményezhették mindezt. A történet így végül akár új irányt is vehet, azonban egy hatalomtechnikai leckét mindenképpen kaptunk. Azt a cikk írása idején még nem tudjuk, hogy azoknak az érdekeit, akiknek a vadászterületét felszámolni igyekeznek – valakik, valamiért – hogyan tudják majd egyeztetni a háttérben marakodó politikai potentátok érdekeivel, ugyanis ezek a politikai belharcok is megkezdődtek. A 20 éves üzemtervi ciklusok tétje a politikai befolyással bírókat is dögevőkké változtatta, ami számomra – jobboldali értékrenddel bíróként – elszomorító, és kiábrándító, hiszen a hazáját, a vadat, illetve az erdőt szerető magyar vadászok bíztak abban, hogy „mi” az ilyen jelenségeken felül tudunk emelkedni.

A nagyvadlétszám apasztása

Információim szerint és a FeHoVán hallottak alapján, a tájegységi fővadászok első nagyszabású feladata a nagyvadlétszám apasztásának levezénylése lesz. Hogy az apasztást milyen szakmai megfontolások alapján végzik, abba részletesen nem szeretnék belemenni, hiszen nálam sokkal felkészültebbek azok, akik ezen mesterkednek. Kizárólag azt vizsgáltam, hogy a vadászatra jogosultak számára pénzügyileg mit fog mindez eredményezni. Ezt a kérdést ugyanis valamiért a legtöbb szakanyag kerüli. Rögtön ki fog derülni, hogy miért. A különféle tanulmányok elolvasása alapján egyértelművé vált, hogy a nagyvadlétszám apasztása is egy olyan természetű intézkedés, amely elsősorban a gazdák igényeinek próbál megfelelni, vagyis teljesen figyelmen kívül hagyja a vadászatra jogosultak pénzügyi érdekeit.

Sokszor hallani nagyon olcsó és emészthető magyarázatokat arról, hogy miért lehetne valódi alternatíva a nagyvadlétszám csökkentése. A magyarázat lényege, hogy ha csökken a vadlétszám, akkor csökken a vadkár is. Nagyságrendek nélkül mindez rendkívül logikusnak tűnik, azonban ezek a véleményezők azt figyelmen kívül hagyják, hogy a teljes évi vadkár kifizetett összege átlagosan 2,3 milliárd forint, miközben a vadhúsból származó bevétel 4,2 milliárd forint, vagyis a vadhús-mennyiség csökkenéséből származó veszteséget kétszeres szorzóval kell számolni a vadkárhoz képest, és akkor az elejtésből, illetve az élővadból származó bevételekről nem is ejtettünk szót. Azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a vadászati ágazat egyenlege úgy zuhant – kevesebb mint felére a 2014/2015 vadászati évben – hogy közben a vadkár csökkent.

Az elmúlt évek adataiból megállapítható, hogy az OVA által vizsgált nyolc bevételi komponensből kizárólag az ún. „egyéb bevételek” illetve a „pályázat és támogatás” azok, amelyek nem teljesen a vadlétszámtól függenek. Ha ezeket teljesen figyelmen kívül hagyjuk, akkor is megállapítható, hogy a vadászati ágazat bevételeinek 74%-a a vadlétszámmal arányos bevételnek tekinthető.

Ha a kiadásokat vizsgáljuk, akkor az „Erdei és mezőgazdasági vadkár” teljes egészében, illetve a „Vadgazdálkodás” komponens egy része csökken csak a nagyvadlétszám csökkenésével. Ez az összes kiadásnak mindössze körülbelül a 20%-a.

A fentiek alapján a nagyvadlétszám csökkenésével – az ehhez kapcsolódó kiadásokhoz képest – legkevesebb háromszoros szorzóval kell számolni az ágazat bevételeinek csökkenését.

Utóirat

Az hivatásos vadászokról szóló szabályok, a vadkáralap és a többszörösére emelkedő bérleti díjak illetve azok előre történő kifizetése, továbbá a tájegységi vadászok rendszerének költségei, és végül a nagyvadlétszám apasztásának pénzügyi következményei (és mindezek időzítése) egy olyan elegyet képeznek, amelynek a következményeit a jogalkotó valószínűleg nem mérte fel megfelelően. Mindezekhez tegyük hozzá, hogy a fenti terhek 2-3 éves időtávban érik a vadászatra jogosultakat, amely a nagyságrendhez képest rendkívül rövid időszak. Ha mégis felmérték, és pontosan tudják, mit tesznek, akkor mindazt, ami történik, nyugodtan tekinthetjük a vadászati ágazat rendszerváltásának! A húszéves üzemtervi ciklusnak köszönhető tét olyan magas, hogy valószínűleg a különféle érdekeknek megfelelően mindent bevetnek majd, hogy elrejtsék a valóságot, így a közeljövőben a tájegységi határok esetéhez hasonló „jogszabály-csomagolási trükkökre” kell számítani. Egy ilyen helyzetben elvárható lenne, hogy a vadászati szaksajtó ehhez hasonló cikkekkel támogassa a vadászokat, azonban ezek a csatornák önként korlátozzák magukat, ami a számomra hajmeresztően írja le a vadászati szaksajtó jelenlegi állapotát.

Sokat hallottuk, hogy az új törvényt szinte egyhangúan fogadták el, és miután ez ritkán történik meg egy jogszabállyal, ezt a vadászati törvény különleges erényének tartják. Én éppen a hátrányának tartom, ugyanis a parlamenti padsorokban – pártállástól függetlenül – lassan nincs olyan képviselő, aki ne lenne egyben gazda is. Akinek ezzel kapcsolatban kétségei vannak, javaslom, nézze át a nyilvános vagyonnyilatkozatokat! Ebből következően az új vadászati törvény ilyen mértékű egységes támogatása csak annak a bizonyítéka, hogy a gazdák érdekei maradéktalanul érvényesültek. És miközben a „jogtörténeti jelentőségű” vadászati törvényünket tulajdonképpen a gazdák mondták tollba, a vadászkamarában megteremtett összeférhetetlenségnek hála (lásd az egyelőre fiktív „Magyar Állami Vadgazdálkodási Kamaráról” szóló bejegyzés) az érdekvédelmi szervezetünk és a megyei elnökök többsége szép csendben bólogat, és azt az egészen gyáva magatartást tanúsítja, amely szerint „maradjunk csendben, mert ha nem, akkor rosszabb lesz”. Tisztelet a kivételnek!

Érthető hogy hallgatnak, hiszen lényegében megvették a kamarát azzal, hogy az omvk.hu szerint 2017-től a vadászati engedélyek árát megkaphatják, ami alkalmas érvelés arra vonatkozóan is, hogy jobban járunk a simulékonysággal. Mindez aprópénz az áldozatokhoz képest. A politikai akaratot érvényesítők jól megérezték, hogy a kamara erőtlenségének, egyes képviselői „megvásárolhatóságának” illetve „gazdai identitása” vadászattal való összefonódásának, továbbá a kezükben lévő politikai eszközöknek köszönhetően ki tudják használni, hogy gyengék vagyunk. Vannak ugyan képviselők és vezetők is, akik igyekeznek az ellenszélben is kiállni értünk, de az összhatását tekintve a vadászkamara sajnos nem rendelkezik egy Luzsi Józsefhez vagy egy Jakab Istvánhoz hasonló, temperamentumos, méltányos, de nagyon határozott vezetővel. Húsz évig fogunk sajnálkozni azon, hogy a tőlünk megszokott módon nem álltunk ki és követeltük, hogy ne legyenek tájegységi vadászok, ehelyett segítsék – vagy legalább ne nehezítsék – a költségvetésünket az erre szánt összegekkel.

Fontos megjegyezni, hogy a gazdákkal ellentétben a vadászati ágazatnak nincs a földalapú támogatáshoz hasonló pénzcsapja. Ismét felmerül a kérdés, hogy hol van a vadászati szaksajtó mindeközben? A fanfárt fújják! A vadászati törvény egyeztetése utáni dicsőítő nyilatkozatok nagyon frappánsan megfogalmazták, hogy konszenzus született. Azt azonban nem tették hozzá, hogy a konszenzus lényege, hogy minden pénzügyi előny a gazdáké, mindeközben a vadászok maximum abban tudtak előre lépni, hogy néhány szakmai javaslatukat meghallották. Meg kell jegyezni, hogy ezek között nem volt ott a tájegységi fővadász rendszere. A 10%-os vadkármentesség kivételével minden olyan pontban vesztettünk, amelyek gazdasági előnyökhöz segítették volna a vadászati ágazatot. A fent felsorolt kötelezettségek mellett egyetlen olyan intézkedés sem született, amely a bevételi oldalt segítené, igaz, ha van bennünk még némi méltóság, később szigorúan számon kérjük, hogy hol vannak azok a „közvetett, és közvetlen bevételek” amiket a tájegységi rendszerrel együtt ígértek. Arra vonatkozóan is vannak jelek, hogy a vadászkamara vezetője inkább kooperált az összeférhetetlenségi helyzetnek köszönhetően, hiszen a minisztérium honlapján megtalálható kimutatásban – amely a javaslatokat, és a benyújtó szervezeteket sorolja fel – nem szerepel a vadászkamara, így máig nem tudjuk, valójában milyen egységes javaslattal élt a kamara vezetője. Ez a titkolózás felettébb gyanús. A törvényalkotó sokat hangoztatott kijelentése, miszerint mindenki elmondhatta a véleményét akár még igaz is lehet, hiszen az érintettek megírhatták véleményüket a kamarának vagy a minisztériumnak. A különbség csak annyi, hogy a kamaránál legalább elolvasták a beérkezett véleményeket, míg a minisztériumnál erre kísérletet sem tettek. A hatékonyság mindkét esetben az ausztrál őslakosok esőtáncáéhoz hasonlított. Arról is vannak információim, hogy a tájegységi fővadász intézményét nem is egy szakmai szervezet szándékával hozták létre, hanem a szem, a fül, és az ostor szerepére kívánják felhasználni, tovább növelve ezzel a szolgalelkűek táborát. Annak ellenére, hogy a vadászati szakma nem tud mit kezdeni a tájegységi fővadász intézményével, az a szégyen is utolért minket, hogy az egyeztetés során kizárólag a Magyar Madártani Egyesületnek volt bátorsága kifogást emelni ez ellen.

Amikor a vadászati vezetőink azt nyilatkozzák, hogy „Magyarország ismét vadászati nagyhatalom lesz”, akkor valójában – csak egy betű különbséggel – igazat is mondanak. Épp ahogy az ismert Hofi-dalban. „Az igazságból hiányzik az i.”

Magyarország ismét a vadászati nagyhatalomÉ lesz!

 A vadászati törvény elemzését hamarosan folytatjuk…