–  I. rész –

Márai azt írta: „Úgy tapasztaltam, amit kimond az ember, rögtön meg is változik kissé.”. A hatalom kapcsán is hasonló a helyzet, mert aki hatalomra jut, azzal kapcsolatban úgy tapasztaltam, hogy – a hátrányára – meg is változik kissé. Az ember óhatatlanul, nap mint nap találkozik a közéletben a hatalmi trükkök egész sorával, és kíváncsi fejcsóválgatások közepette – mintha piros kukoricát látna – hitetlenkedik, hogy van még olyan ember, aki ezeket az ócska, elhasznált trükköket bekajálja. Gondoltam, talán szólni kellene, hogy váltsanak már műsort, mert ez a fantáziátlan retorikai panoptikum már rendkívül unalmas. Mindez a vadászat mindennapjaira is igaz, így mégis csak helye van egy ilyen blogban. Nézzük a trükköket, amikről a vezetés bizonyára azt hiszi, hogy zseniálisak, és kiismerhetetlenek.

A HALLGATÁS

 Jól bevált trükk, amit ismerünk mi, vadászok is. A lényege, hogy ha a megszólított érzi, miszerint igaza van a másiknak – vagy éppen nincs igaza, de őt arra nevelték, hogy tekintélyből, és ne érvekkel vitatkozzon – akkor nem fog vitába bocsátkozni, mert kiderülne róla, hogy felkészületlen, vagyis alkalmatlan. Mindezeken kívül egy személyi kultuszban, és tekintélyelvűségben pácolódott személyiség minden elvesztett vitát vereségnek él meg, még akkor is, ha a másik oldal érdemi módon, logikus információkat felsorakoztatva nyer vele szemben. Ezért menekül a színvallástól. De persze ezek a vezetők nem erre bazíroznak. Lehet ugyanis a hallgatásnak egy legitim oka. Ez pedig az, ha ostoba a másik oldal. Ezt bizonyítandó igyekszik hallgatni a hatalom, és bízik abban, hogy ezt majd a közvélemény is így fogja értékelni. Lenne ebben logika. De ez csak akkor működik, ha a vitapartner konkrétumok nélkül, populistán, vagy demagóg módon vitatkozik. Ha konkrétumokat sorol, akkor bizony az erre adott válaszok hiányában veszít, aki csendben marad. Ilyenkor utolér mindenkit a színvallás kényszere, és a politikából átvett stílusgyakorlatok semmit sem érnek. Kiderül, hogy a hallgatás trükkje itt már nem elég.

A hatalom másodszándéka a hallgatással, hogy a vitapartnert a reménytelenség látszatával megadásra sarkallja, mondván, hogy „majd abbahagyja”. Ennek a logikának természetesen az a mozgatója, hogy ezek az emberek magukból indulnak ki. Számukra minden reménytelen, ami nem hoz népszerűséget, vagy újabb hatalmat, ezért úgy gondolják, hogy másokat is ez motivál. Ha pedig valami nem hoz népszerűséget a kritikus számára, akkor az ilyen tevékenységgel úgyis felhagy előbb, vagy utóbb. A hibát ott követik el, hogy nem képesek mások bőrébe bújni, és elképzelhetetlennek tartják, miszerint valaki ne a népszerűség vagy a privát haszonszerzés igénye miatt cselekedjen. Ennek a blognak az olvasottsága minket is meglepett, de ha csak hárman olvasnák akkor nekik is írnánk.

A POLITIKAI HATALOMRA VALÓ HIVATKOZÁS

A politika számára egyetlen dolog fontosabb csak a jobb-, illetve baloldali hovatartozásnál. Ez a szolgalelkűség, mint személyiségjegy. Róluk a legnehezebb írni, mert van köztük olyan ember, aki egyébként jó szándékú, segítőkész, hiszen ő maga is tudja, hogy gyáva, ezért más képességeivel igyekszik a képviseltjei hasznára lenni. Az ilyen ember ugyan ártalmatlan, de a helyzet az, hogy az érdekvédelmet is „gólra játsszák”, így ezek a kedves emberek lehetnek jó barátok, jó szakemberek, de érdekvédőnek alkalmatlanok. Ez nem bűn, hiszen nem érthet mindenki mindenhez, továbbá van azért ennek az embertípusnak a továbbfejlesztett változata is. A ravasz szolgalelkű. Ő egy kicsit legalább eredményesebb.

A szolgalelkű ember véleménye a politika számára mellékes, mert tudják róla, hogy karizma nélküli, erőtlen, „csuklóztatható” emberek. Persze az ilyen ember is tudja magáról mindezt, azonban igyekszik apróbb ellenállói tevékenységgel megnyugtatni a lelkiismeretét, és saját maga számára azt a benyomást kelteni, hogy márpedig ő igenis forradalmár tud lenni. Kapóra jön ilyenkor a ma egyre divatosabb, ún. „passzív ellenálló” magatartás, ami szinte simogató magyarázatot nyújt arra, hogy a semmittevéssel, hogy érezhetjük magunkat forradalmárnak. Ezek a jelentéktelen lépések, legtöbbször egy-egy jó szándékú, de gyáva ember erőtlen próbálkozásai, amit én személy szerint értékelek, mert az ilyen vezetőnek legalább van lelkiismerete. De jobb esetben az ilyen ember nem vállal pozíciót, mert tudja, hogy nem neki való.

Azzal, hogy az OMVK-t és más felelős szerveket teletömik állami tisztviselőkkel (például erdészeti vezetőkkel), akik nem érzik méltóságon alulinak a szolgalelkűséget, és megalázónak sem érzik, hogy csuklóztatják majd őket, az történik, amit a politika akar. Amikor ez megvalósul (ahogy a Vadgazdálkodási Bizottság és az Országos Vadgazdálkodási Tanács esetében), a hatalom résztvevői igyekeznek evidenciaként kezelni, hogy a politikai akarattal nem lehet szembe menni. Akkor sem, ha az értelem hatalma ezt kívánná. Ez annyiban igaz, hogy nekik tényleg nem, mert egyszeriben lapátra teszik őket. Ha pedig valaki ezt szóvá teszi, akkor jön az ismert „naiv vagy” stigma. Nem tudják ezek az emberek, hogy a méltányos, de nagyon határozott, karizmatikus fellépés mindig tiszteletet ébreszt az ellenfélben. Márai így ír erről: „Soha ne késlekedjél, mikor a politikai és az államhatalommal szemben bizonyítanod kell az értelem hatalmát. Az állam az értelem vezetése nélkül horda csak, s az ilyen állam a politikai hatalom birtokában is rövidesen alkotóelemeire esik széjjel. Csak az értelem kohéziós ereje tud alakot adni az emberi közösségnek”.

Az OMVK háziasításának receptje rendkívül egyszerű volt a politika számára. „Tegyétek, amit mondok, és júdáspénzként megkapjátok a vadászati engedélyek kiadásának lehetőségét és megtarthatjátok az árát.” Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ócska, avítt recept alapján megvették a hallgatást. Bár lehet, hogy nem ennyire egyszerű a képlet, mert gyanús, hogy valamiért csak nem jön az a kamarai törvény, pedig a parlament.hu szerint benne van az áprilisi törvénykezési tervben.

A politika szervilis emberei egy dologban egyformák. Ha ki is állnak érted egy kicsit, elsőként futnak el, ha szorul a helyzet. Ha az érdekeik úgy kívánják, bármikor hátba támadnak, és elárulnak. Nyájasak, ha velük szemben állsz, de a hátad mögött mutatkozik meg az igazi énjük. Olyankor viselkednek úgy, amilyenek lenni szeretnének. Ezek az emberek azok, akik a „praktikusságuk” okán kitúrják a hozzáértőket a közösségekből, hiszen a politika a számukra kínálja fel a terepet. Ezek a szervilis emberek biztosítják a politika számára azt a látszatot, amiben a politikus isteni leszármazottként tekinthet magára, és egy idő után azokat az egészen kínos helyzeteket sem érzi visszatetszőnek, ha mesterkélt módon keresi a kegyét mindenki a környezetében. Tust fújatnak neki, a nagy plénum előtt pálinkával kínálják, és a jelenlétében nyalják fényesre az ülepét, kifogásolva, hogy a gazda miért nincs még jobban megbecsülve az alattvalói által. Sosem értettem, hogy egy politikus miért nem a talpnyalókat teszi lapátra elsőként, akik – ugyancsak Márai szavaival élve – „olcsó krumplicukrot” osztogatnak neki. Az ilyen potentátok nem parancsra, hanem ösztönből élesztik fel a személyi kultuszt, miközben a „kitüntetett” politikai vezetők észbe sem kapnak, és máris diktátort farag belőlük a közvélemény a talpnyalók áldásos munkájának köszönhetően. A lojalista kádernek köszönhetjük, hogy egy idő után a felső vezetés elszakad a valóságtól, ami lehetetlenné teszi, hogy jól döntsön.

Az interneten megtalálható vadászati témájú filmekből, riportokból egy kiváló – időnként szórakoztató – esettanulmányt lehetne összevágni, de nem célom a karaktergyilkosság, mert őszintén mondom, hogy ez nem személyes ügy. Pedig lenne muníció dögivel. A semmitmondó nyilatkozatok, a nyilvános seggnyalások modoros stílusban előadva, a politikától eltanult populista lózungok, a „szakmai munkára” való üres hivatkozások, komoly gyűjteményét örökítette meg az internet. És köztudomású, hogy az internet nem felejt.

Folytatása következik…