Történt, hogy az egyik közösségi oldalon közzétettem egy felhívást azzal a szándékkal, hogy „örökbe fogadnék” egy vadászati problémát, aminek a megoldását magamra vállalnám. Ehhez mindössze arra lett volna szükségem, hogy a többség számára elfogadható megoldás mögé szavazatokkal tegyünk legitimitást. Ez egy majdnem 20 ezer fős oldalon olyan nagyságrendű lehetne, amire minden – a vadászat felett befolyással bíró – vezetőnek fel kell kapnia a fejét. Abban reménykedtem, hogy lennének még páran, akik hasonlóképp egy-egy további témát magukra vállalnának, és a szavazatokkal belépőjegyet adnánk nekik a döntéshozókhoz. A javaslatom mellett mindösszesen tizenegy ún. „lájkot” tudhattam a magaménak.

Természetesen ilyenkor felteszi a kérdést az ember, hogy ha a munkát hajlandó valaki elvégezni a szabadideje terhére, miközben másoknak csak egy kattintással kell mindehhez hozzájárulni, akkor: mi kell még? Mindezek alapján a diagnózis nem lehet más, mint a „krónikus apátia”, vagyis a közöny.

A fenti problémára is vannak ismert válaszaink. „Mi magyarok ilyenek vagyunk” vagy „Soha nem tudtunk összetartani” stb. Az egyetlen értékelhető vélemény a „Minek, úgysem változik semmi”, és ebben a sorban bújik meg a lényeg. Rögtön az elején leszögezném, hogy ebben a kérdésben kivételesen nem érdemes magunkat ostorozni, mert – ahogy az alábbi előadás világossá teszi – a közöny törvényszerű következménye annak a helyzetnek, amikor elzárják előlünk a változás lehetőségét. Tehát mi már egy olyan állapot következményei vagyunk, amelyben a politikusok, a vadászati vezetőink az ötleteinket némi biztató vállveregetés után a fiókok mélyére süllyesztik, amikor minden időnként felbukkanó tenni akaró ember munkáját így vagy úgy annullálják, és ezzel éppen azok kedvét veszik el, akik szeretnének tenni is valamit. Ki az, aki ne volna közönyös, amikor például a tájegységi határok kialakításáról szóló ún. „társadalmi egyeztetés” során a módosító javaslatok 67%-át elutasítják? Csak egy mellékszálként érdemes megjegyezni, hogy ebben a véleményezők között a NAK ugyan szerepel, de úgy tűnik, az OMVK-nak semmiféle észrevétele nem volt. Ugyan ki hisz abban komolyan, hogy megírja az ötleteit, és komolyan veszik? Milyen egyszerű is egy ilyen közegben vezetőnek lenni. Ha elégedetlen valaki, akkor csak tűrni kell egy kicsit, várni, és a többiek közönye úgyis megöl minden kezdeményezést anélkül, hogy a kritizáltaknak meg kellene mozdulnia.

Sajnos tudomásul kell venni, hogy aki ma a vadászat ügyének szenteli az életét, az szinte egyáltalán nem támaszkodhat a lehajtott fejű, apátiában tobzódó, depresszív tömegre, és ezért nem kárhoztathat senkit, még akkor sem, ha egyébként a düh ilyenkor az első reakció. Betegek vagyunk, kedvetlenek, és egyre inkább rosszindulatúak is, ami ebből az apátiából fakad.

Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk változtatni ezen a helyzeten. A közelmúltban egy szavazást indítottunk a fiatalok vadászati lehetőségének legalizálása kapcsán, ami érdemi számú szavazatot eredményezett, ezért első ügyként ezt tűztük a zászlónkra. Ezen felbuzdulva elérhetővé tesszük az oldalunkon is a szavazás lehetőségét.

Amennyiben az ilyen szavazások sikeresek lesznek, mindent megteszünk annak érdekében, hogy az adott témában előrelépést érjünk el, és ezekről beszámolunk a jövőben. Abban bízunk, hogy ha egy ilyen csatornán keresztül sikerül megoldásokat találni, talán a jövőben egyre többen hisznek abban ismét, hogy érdemes a vadászati közéletben részt venni. Ha máshogy nem is, egy kattintás erejéig. Mivel a mottónk is lehetne az értékalapú gondolkodás, ezért minden szavazatnak örülünk. Az elutasítóknak is.

Ideje lenne felrázni magunkat, és végre megérteni, hogy mi, mai magyar állampolgárok vagyunk az elsők az ország történelme során, akik először élhetnek demokráciában. Ma meg lehet szólalni, kérni lehet, véleményt mondani, és ha kell egészen határozottan fellépni, mert ahogy az ismert dalszöveg mondja: „a közöny páncélja megvéd, de megöli az álmaidat”.

Utóirat

A helyi politikai ügyek – iskolák, zónák, választások – ott érintik az életünket, ahol lakunk. Vajon miért nem veszünk részt bennük minél többen? Valóban közönyösek lennénk? David Meslin szerint nem. Bemutat hét akadályt, mely visszatart bennünket a részvételtől, hiába törődünk a közügyekkel.