Kutyagumi
A vadászok és a kutyatartók közti botrányokból idén is kijutott nekünk. A forgatókönyv mindig azonos. Mindkét tábor beássa magát az elfogultság árkába, és elkezdenek egymásra lőni. Évek óta ezt csináljuk. Ezen a helyzeten nem segít, hogy a kamara valamiért azt a stratégiát követi, hogy elegendő reagálni a médiában megjelenő éppen aktuális ügyekre, vagyis a tüneteket kezelni.
Kis hazánkban évente 265 ezer olyan kutya születik, amelyek ezt követően gazdátlanná válnak. Ebből 100 ezer lesz ún. kóbor kutya. A magyar vadászok – az elmúlt öt év átlagában – évi 6600 kóbor ebet lőttek le vadászterületen. Felmerül a kérdés, hogy mi van a többivel?
Miközben az állatvédők sokszor igyekeznek minket a gyilkos bűnbak szerepébe kényszeríteni, aközben a maradék 159 ezer kutya a gyepmesteri telepeken pusztul el. Voltam ilyen telepen egy alkalommal, ahol egy-egy ketrecben több kutyát is tartanak, aminek következtében sokszor egymást marják össze. A gyepmesteri telepek állapotát nézve arról is érdemes lenne egy hitvitát folytatni, hogy vajon melyik szerencsétlen kóbor kutya „jár jobban”? Azok, amelyeket ilyen körülmények között pusztítanak el, vagy azok, amelyek a vadászterületen szabadon élik a hátralévő életüket, majd a vadász egy jól irányzott lövéssel megváltja őket a gazdátlan és bizonytalan léttől.
Miközben mi vagyunk a bűnbakok, voltaképpen olyan feladatba kényszerít minket az élet, aminek az összes terhét finanszírozni kénytelen a vadásztársadalom. Tesszük mindezt úgy, hogy az ebből fakadó költségeket, illetve a vadban esett kárt senki sem téríti meg. Ennyi kóbor kutya után csak lődíjakra évi hétmillió forintot költ a vadásztársadalom, amihez hozzájön további 10,5 millió forint a kóbor macskák lődíja miatt. Ennek természetesen a többszöröse az a kár, amit a vadállományban okoznak ezek a gazdátlan állatok. Miközben mi a főbűnösként szereplünk, sokak képzetében aközben nem történik más, mint az, hogy mások felelőtlenségének a következményeit vagyunk kénytelenek kezelni. Ráadásul úgy, hogy a probléma finanszírozását is „megnyertük”.
Az állatvédők egy része szentül meg van győződve róla, hogy a vadászok élvezik, ha agyonlőhetnek egy kutyát. Nem veszik figyelembe, hogy mi is kutyások vagyunk. Minden kutyát tartó vadász ismeri azt az érzést, amikor elveszti a vadásztársát, merthogy mi a kutyáinkat így hívjuk. Ebből következően pontosan értjük, hogy milyen érzés ugyanezt átélni másoknak, de emellett mi azt is megtapasztaljuk, amikor a kóbor kutyák élve kieszik az őzgidákat az anyjukból. Hangsúlyozni szeretném, hogy abba a szerepbe – és az ebből fakadó nyomásba ahol a vadásznak „Istent kell játszani” vagyis a kutyák, illetve a vad közti viszonyban el kell látnia a feladatát – a felelőtlen kutyatartók kényszerítenek minket. Egy kóbor kutya lelövése adminisztrációt jelent, költségeket, emészti a munkaidőt, ráadásul a botrányok miatt sokszor rendkívüli pszichés energiákat is igényel. Ebből következően érthető, hogy senki jobban nem örülne annak, ha ez a probléma megoldódna, mint mi vadászok.
Van egy érzelmi aspektusa is ezeknek a történteknek, ami egy olyan szemléletet alapoz meg, amivel a vadászok is egyetértenek. A kutya egy családtag. Ennek megfelelően az ezzel járó felelősséggel kell bánni vele. Ha valaki a gyerekét gondatlanságból veszélyezteti, mert a vasalót bedugva felejti a gyerekszobában, a késeket elől hagyja, a medencét nem fedi le stb., akkor kiskorú veszélyeztetését követi el. Ebből következően az a kutyatulajdonos, aki a jogszabályokat figyelmen kívül hagyja, és a kutyáját vadászterületen elengedi, a felelőtlensége, illetve a gondatlansága okán maga is részese lesz a kutyája lelövésében.
Tudomásom szerint volt az állatvédőknek egy olyan javaslata, amely alapján a kutyatartóknak láthatósági mellényt kellene tenni a kutyájukra, amit egy azonosítószámmal látnának el, és a vadásztársaságtól tudják igényelni. Úgy tűnik, hogy ezt valamiért a felek – köztük a mi kamaránk – nem fogadták el. Nagy hiba volt! Először is örülni kell annak, hogy az állatvédők is belátják ezzel a javaslattal, hogy itt a kutyatartók tudnak mindenekelőtt tenni valamit, hiszen nem mi engedjük el ezeket a kutyákat, ráadásul nekik lehetőségük van a kutyájuk felett kontrollt gyakorolni. Velünk ellentétben, akik ezt nem tudjuk megtenni a vaddal. Ezt a javaslatot a vadászkamarának el kellene fogadnia azzal a kitétellel, hogy a kutyákat továbbra is csak pórázon lehessen sétáltatni, vagyis a 2012. évi II. törvény 193.§ (1) (b) maradjon hatályban:
„Aki a felügyelete alatt álló kutyát (...) természeti és védett természeti területen, vagy vadászterületen - a vadászkutya és a triflakereső kutya kivételével - póráz nélkül elengedi vagy kóborolni hagyja, szabálysértést követ el”
Hiszen a vad számára teljesen mindegy, hogy egy mellényes, vagy egy enélküli kutya tépi szét. Ugyanakkor a botrányokat megelőzendő és a jóhiszeműség jeléül mi, vadászok vállaljuk fel azt, hogy az ilyen kutyát nem lőhetjük le. Felmerül a kérdés, hogy vajon ezzel a kutyatartók nem fognak-e visszaélni.
A 6600 kóbor kutya lelövéséből évente megközelítőleg 5-10 médiabotrány kerekedik. Ez azt jelenti, hogy a többi esetben (99,85%) a vadászok a szabályokat betartva lövik le a kóbor kutyákat, amit valószínűleg ugyanilyen arányban azt követően is megtehetnének, ha elfogadnánk a láthatósági mellényről szóló javaslatot, mert a többi kutyán továbbra sem lesz mellény. Azt az áldozatot kell meghozzuk, hogy mindössze évi néhány alkalommal elfogadjuk, miszerint a mellényes kutyát nem lőhetjük le. Természetesen annak a lehetősége továbbra is fennáll, hogy a gazda ellen szabálysértési eljárást kezdeményezzenek. A kutya, illetve a gazda beazonosításához – a mostani helyzethez képest – a mellény sokkal több lehetőséget biztosít. Az ügyek megítélése is egyszerűbbé válik, mert a „Volt-e rajta mellény vagy sem?” kérdéssel világosabb helyzet teremtődik. Mindezzel voltaképpen arra tudunk hatást gyakorolni, hogy a botrányokat elkerüljük, egy minimális áldozatért cserébe. Az a kérdés is felmerül, hogy a magyarázkodások, illetve a botrányok elkerülése miért fontos, ha közben az ilyen esetekben is túlnyomórészt az derül ki, hogy a vadászok szabályszerűen jártak el. Ennek a megértéséhez figyelembe kell venni a realitásokat.
Utóirat
Az állatvédők mellett többen állnak, mint mellettünk, ezért a „kameraérzékenységük” is nagyobb, mint a mienk. Azzal, hogy a vadászkamara halogatja a megállapodást, minden botránnyal erodálja az alkupozíciónkat, és az állatvédők egyre közelebb kerülnek ahhoz a helyzethez, amikor elég lesz „ráfeküdni” a közhangulatra. Márpedig ilyenkor már nem az észérvek fognak dominálni, és tollba mondják majd, hogy mi legyen a szabálysértési jogszabályokban. Azzal kapcsolatban is vannak tapasztalataink, hogy a közhangulat egyben a politika legfőbb mozgatója.
A Hivatásos Vadászok Szolgálati Szabályzatában nincs egyetlen szó sem arról, hogy pontosan mi a teendője a vadásznak, a vadat űző kutya lelövések kapcsán. Ebben a kérdésben sem szabad magukra hagyni a hivatásos vadászokat, ezért a kamara vonatkozó bizottságainak a feladatai közé kell, hogy tartozzon a szabályzat ez irányú módosítása. Igaz tájékoztatás ide vagy oda, nem sokra megyünk vele, ha a vadásztársasági elnök össze-vissza hazudozik arról, hogy a kutya tetemét elásták, majd pár napra rá a Dunában megtalálják, ahogy ez a legutóbbi Szalkszentmártoni esetben történt.
Fontos lenne, hogy szakítsunk azzal a gyakorlattal, ami a lelőtt kóbor kutya orrának, illetve a farkának a levágását jelenti. A XXI. században már lehetőség van arra, hogy a mobiltelefonjával bárki lefotózhassa a tetemet igazolásképp. Ezeknek a képeknek az eredetisége ma már rendkívül könnyen ellenőrizhető, azon kívül az orrok utáni költségtérítést is lehet sokféleképpen manipulálni. Ismerjük, hogy sokszor hányféle területről érkeznek az orrok egyszerre. Egy állatot indokolatlanul megcsonkítani nem vadászhoz méltó viselkedés, még akkor sem, ha egy kóbor kutya teteméről van szó. Ezért az említett szolgálati szabályzatban a csonkítást kifejezetten tiltani kellene.
Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy a kutyák láthatósági mellényének a rendszerét bárki elindíthatja most is. Nem kell mindig úgy tenni, mintha a jogszabályok hiánya akadályozna minket a cselekvésben. Miután a Vtv. úgy fogalmaz, hogy a vadász „elfoghatja vagy elejtheti” a vadat űző, vagy a vadat elejtő kutyát – vagyis feltételes módban – most is dönthet úgy egy vadásztársaság, hogy a tagjai nem lövik le a mellényes kutyákat. Megállapodik például a helyi állatorvossal, hogy nála lehet igényelni azonosítóval ellátott mellényt, amit a vadásztársaság juttat el az igénylőnek. Amikor az állatvédőkkel való partneri viszony fenntartására gondolunk, az is jusson az eszünkbe, hogy a világ gyorsan változik, és voltak időszakok, amikor úgy hírlett, hogy a természetvédelemhez csatolnak bennünket. Ha pedig ez egyszer megtörténik, felértékelődik az állatvédelemmel való jó partneri viszony.
