(A nagyvadlétszám)

Bevezetés

A jelenlegi vadászati felsőoktatás szükségességéről szóló legutóbbi bejegyzésem elindította azt a folyamatot, amit a politikában karaktergyilkosságnak hívnak. Fontos visszajelzés ez nekem arról, ha jó úton járok, még akkor is ha szándékos félreértésekkel próbálják hamisan bizonygatni, hogy magának a vadászati kutatásnak a létjogosultságát vontam kétségbe, ami természetesen nem igaz. Azok számára, akik a hitelesség oldaláról próbálnak támadni, szeretném ezt a cikksorozatot a Szent István Egyetem (SZIE) egyik kutatójának a munkájából származó idézettel kezdeni, amely a nagyvadlétszám csökkentés pénzügyi következményeiről is értekezik.

„Figyelembe véve, hogy a kár nemcsak a vadállomány nagyságának függvényében alakul, az állománycsökkentés hatékonysága egyelőre nem ismert. Ezeken túl a vadállomány csökkentésével az eladható „árualap’” is kisebb lesz, ami a gazdálkodás bevételi oldalának szűkülését eredményezheti. Amennyiben ez utóbbi úgy következik be, hogy a kár nem, vagy csak kis mértékben csökken, akkor a vadgazdálkodó gazdaságilag rendkívül rossz helyzetbe kerül. A vadgazdálkodók egy olyan helyzettel állnak szemben, amelyben azt a pontot kell megtalálniuk, ahol a vadállomány bevételtermelő képessége leginkább képes fedezni a keletkező károkat úgy, hogy az érintett ágazatok a kapott kompenzáció mértékével elégedettek legyenek. Javaslom több tesztüzem rendszerű vadgazdálkodási egység működtetését (BLEIER 2004), ahol az egyes vadkárt befolyásoló tényezők közvetlen változtatásának nyomon követésével vizsgálható és ellenőrizhető lenne a különböző beavatkozások kárcsökkentő hatása.”

Ezeket a sorokat tehát nem én állapítom meg, hanem egy kutató, akinek az intézetére bízták a tájegységi terv kidolgozását. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy önmagában a nagyvadlétszám csökkentés indokoltságát természetesen értem, és akár még el is fogadom, hiszen azt a nézetet mégsem lehet követni még két évtizeden át, hogy ameddig pénzügyileg megéri, addig növeljük az amúgy is irreális méreteket öltő nagyvadlétszámot, nem törődve a statisztikákból hiányzó „rejtett” ökológiai károkozással, amit a disznó az apróvad szaporulatban, vagy a gím a nehezen mérhető erdei vadkár kapcsán jelent. Miközben a fenti PhD értekezés összefoglalója is tesztüzemek létrehozását tartja kívánatosnak, közben ehelyett az egész magyar vadgazdálkodáson kezdenek el kísérletezni, és a nagyvadlétszám problémáját pusztán a vadkár, és az ökológiai szempontok összefüggésében tekintik kihívásnak.

De az úttörő ott segít, ahol tud, ezért az alábbiakban közérthető módon bemutatom – az OVA adataira hagyatkozva – hogy milyen pénzügyi következményei lesznek a nagyvadlétszám apasztásának.

*          *          *

A nagyvadteríték kapcsán leginkább érintett négy megyét vizsgáltam – Zala, Somogy, Veszprém, Baranya – a teríték, a kifizetett vadkár, a bevételek, és a pénzügyi eredmény kiértékelésével 1998 és 2015 között. A nagyvadlétszám növekedése mindegyik megyében egyértelmű:

A nagyvadteríték és az ehhez kapcsolható bevételek (külföldi lelövés, belföldi lelövés, vadhús) között egyértelmű összefüggés látszik, azonban nyilvánvaló, hogy a szolgáltatási bevételek is valamilyen mértékben összefüggenek a teríték nagyságával, ezért érdemesebb a bruttó bevétel viszonyában vizsgálni a nagyvadteríték hatását. A tendencia ebben a viszonylatban is egyértelmű:

Ha a nagyvadlétszám és a kifizetett vadkár közötti összefüggést nézzük – amit az apasztás legfontosabb indokának tartanak – azt látjuk, hogy ez a két szempont is tendenciózus összefüggésben áll egymással. Azonban az is világosan látszik, hogy nem lehet olyan példaértékű mintaévet találni, ami azt mutatná, hogy egy vadgazdálkodási stratégiában – önmagában a kifizetett vadkár szempontjából vizsgálva – az alacsony nagyvadlétszám egyértelműen üdvözítő megoldás lenne, ugyanis a két görbe alapvetően követi egymást. Ha csökken a nagyvadlétszám, csökken a kár is, de a pénzügyi eredmény szempontjából ez egy megközelítően nulla értékű változás:

A legfontosabb kérdés az, hogy a tervezett nagyvadlétszám-apasztás befolyásolhatja-e a pénzügyi egyenleget. A feldolgozott adatok alapján egyértelműen látszik, hogy az egyenleg – amely rendkívül hektikus mozgást mutat – a legkevésbé sem a nagyvadlétszám változásán múlik, ami jó hír:

A fentiek alapján a következő megállapításokat tehetjük:

1. Az adatokból úgy tűnik, hogy a nagyvadlétszám apasztása pénzügyi értelemben nem lesz számottevően kedvezőtlen hatással a vadászati ágazatra. Ebben a kérdésben sajnos tévedtem az előző cikkeimben, amit a legnagyobb örömmel vállalok, hiszen a lényeg mégis csak az, hogy nem ettől fog bekövetkezni az Armageddon. Szerencsére úgy tűnik, hogy áldozhatunk az ökológia oltárán. Hogy a pénzügyi egyenlegre mely tételek vannak a legnagyobb hatással, azt a következő cikkben foglalom össze.

2. Sajnos azonban azt sem mondhatjuk, hogy a létszámcsökkentés pozitív eredménnyel kecsegtetne pénzügyileg. A kifizetett vadkár kapcsán van egy szubjektív szempont, aminek a hatása látszik az ábrákon. Ez a fizetési hajlandóság. Természetesen nem arról van szó, hogy a kifizetett vadkár változása a valóban bekövetkezett vadkár mértékével azonos lenne. A kifizetett vadkár tehát nem teljes mértékben jelzi az eltartóképesség valódi változását, így a nagyvadlétszám miatti bevétel és a kifizetett vadkár jelentős részben a fizetési képesség és hajlandóság miatt mozog ennyire azonos tendencia szerint. Arról van szó tehát, hogy a vadásztársaságok akkor tudnak, és hajlandóak több vadkárt fizetni, ha nőnek a bevételeik. Egy szempont miatt lesz ez lényeges változó a jövőben. A vadkáralap létrehozásával a fizetési hajlandóság statisztikai torzítása megszűnik, hiszen a vadgazdának nem lesz lehetősége trükközni, időt húzni, a zavarosban halászni. Ennek azonban éppen az lehet a következménye, ami a bevezető idézetben veszélyként fogalmazódott meg, hogy a nagyvadlétszám csökkenése mellett nem csökken, hanem stagnál, vagy inkább nő a kifizetett vadkár mértéke. Ha ehhez hozzávesszük annak a veszélyét, hogy az új vadkárbecslési protokoll valószínűleg szintén nem a vadászoknak fog kedvezni, akkor megnő bennünk az aggodalom, és kíváncsian tekintünk a jövőbe. Ha ezek – a most még csak veszélyek – bekövetkeznek, talán érthetőbbé válik, miért kifogásolom, hogy a felsőoktatáshoz köthető szakmai elit nem elég komplex megoldásokat kínál a vadgazdálkodás szereplőinek.

 Glück Balázs, 2016. december 5.