Szociálpszichológusok szerint korunk fiataljai azzal a problémával küzdenek, hogy bár soha nem látott mennyiségű információ zúdul rájuk az internetnek köszönhetően, ezekből nem válik gyakorlati tapasztalat. Ennek a jelenségnek az a következménye, hogy az információ birtokának tudatában élő gyerekek egója az egekig ér – hiszen úgy érzik, hogy ők értenek bizonyos dolgokhoz – azonban amint a valóság „megméri” őket, kiderül, hogy lényegében gyakorlati tapasztalatok hiányában ez az ún. „tudás” önmagában használhatatlan. Ennek következtében vagy menekülnek az élet megmérettetései elől, vagy összeomlanak, amikor a valóság eléjük tárja a saját helyi-értéküket, és az addig felépített ego úgy omlik össze, mint egy kártyavár, így még a maradék önbizalmuk is elveszik. Nem mellékesen ez az állapot a férfiasság hóhérává is vált az elmúlt évtizedekben. Tulajdonképp fizikai élményeik nincsenek, és pótcselekvésként kínálkoznak a vizuális élményszerzés egyre gyarapodó módozatai.

Forrás

A fizikai élmények hiányának tünetegyüttesét a továbbiakban olyan gondolatsorra szeretném felfűzni, ami talán egy kicsit újdonságnak hat a vadászati közvélemény számára.

Minden vadász életében vannak meghatározó élmények. Olyanok, amelyek valamilyen irányba lökik az embert. Az én életemben is voltak olyan pillanatok, amelyek után hanyatt feküdtem a vetésen arccal az égnek, és széttárt kézzel lihegtem szótlanul a Hold felé, mert a vad elejtését megelőző órákban átjárt az a különös és kimerítő érzés, amely a vadászláz és egy veszélyes vad közelségéből fakadó félelemnek a speciális keveréke. A világ legjobb érzése ez! Sokan azt hiszik, hogy a félelem, amit az ember érez a vad közvetlen közelében, egy legyőzendő érzés, és a mai individualista korban tulajdonképp vállalni sem illik, hogy bizonyos pillanatokban fél kicsit az ember. Én azonban azt remélem, hogy soha nem fogok ehhez hozzászokni, és ezt a félelmet – a vadászlázzal együtt – örökké érezni fogom. A fokozódó tömény izgalom pillanatában van, amikor az emberben lévő vészcsengő megszólal. Ösztönből menekülésre készteti, de a bátorság apró kis maradékai – amelyekről ilyenkor szerez tudomást – mégis csak előre lökik újabb pár méterrel. Aztán ha ez a sok kis bátorság-foszlány kitart, és végül a többórás idegőrlő izgalom után sikerül a kiszemelt vadat terítékre hozni, személyiségalakító pillanatok történhetnek. Ott fekszik az ember, és azon gondolkodik, hogy kinek kellene ezt megköszönnie, mert ma valami különleges történt.

Aztán eszébe jut, hogy többeken észrevette... amint idősödik az ember, elkezd érzelmi húrokat pengetni, és feltételezi, hogy ezeknek az élményeknek a sorozata válthatja ezt ki. Ebből aztán logikusan következik, hogy maga a valóság az, ami az erkölcsi szabályok iránti igényt megteremti. De akkor miért mondják mindig azt, hogy erkölcsi alapon kezelni a vadászatot naivitás, idealizmus, miközben pont az hat ránk a legmélyebben, amit a bőrünkön érzünk, és amit óhatatlanul emberként – vagyis szellemi lényként – dolgozunk fel magunkban? Ha az idő múlásának, az évtizedek tapasztalatának a végkövetkeztetése abba az irányba löki az embert, hogy egyre gyakrabban erkölcsi szabályok szerint ítélje meg a tetteit, hogy érzelmi kérdést csináljon egyre több mindenből, akkor miért megyünk ezzel az ösztönnel szembe, miért hisszük azt, hogy a közgazdaságtan merev szabályai a súlyosabb érvek, amelyeket követni érdemes?

Nem szeretnék sokat érzelgősködni, de nagyon fontosak ezek az állapotok. A hasonló kegyelmi pillanatok nyitják ki az emberben azokat az antennákat, amelyeknek köszönhetően kialakul a befogadó képesség – az igény a vadászati etika iránt – amit tehát élmények nélkül, és anélkül a kicsit misztikus hangulat nélkül nem lehet életre kelteni. Az élmény tehát az, ami a vadászat lelki-szellemi területe iránt aktívvá teszi az ember receptorait, amely következtében a történések érzelmi érdeklődést váltanak ki. Ennek a folyamatnak a következménye az, hogy a kegyelmi állapotokat megélt vadászban megszületik a belső igény az etikai szabályok és a vadászati kultúra iránt. Tulajdonképp emiatt kezdi az ember igazán szeretni az erdőt, és a vadat, nem pedig a sikeres vadászvizsgának köszönhetően. Élmények nélkül mindez nincs, bármeddig is papolunk – akár felnőtt vadásztársainknak, akár (sőt különösen!) egy gyereknek!

Lehet persze hosszas litániákat tartani mondjuk arról, hogy a vadászatban a mértékletességnek, az önkorlátozásnak milyen fontos jelentősége van, azonban ha egy, a piacgazdaságban szocializált fiatal azt kérdezi, hogy az egy disznónál ugyan miért nem jobb a kettő, akkor erre csak egy választ tud adni még az is, aki a szavakat mesteri szinten forgatja. „Nem tudom elmagyarázni, de meg tudom mutatni”. Hiába kifogásoljuk, hogy a gyerekek nem olvasnak elég Széchenyit, ha közben az olvasmányoknak – élmény nélkül – rendkívül korlátozott hatásuk van, különösen ma, amikor sokkal ingergazdagabb környezetben nőnek fel, mint amilyenben Széchenyi könyvei bestsellerek voltak. Arról van tehát szó, hogy a citrom láttán is csak akkor fut össze a nyál a szánkban, ha ezt megelőzi egy tapasztalat. Enélkül bármeddig fejtegethetjük milyen a savanyú érzés, még ezen a csodálatos magyar nyelven sem jutunk közelebb a psziché és a test valóságos reakciójához. Bármelyik logikai szálon indulunk el tehát, mindig oda jutunk, hogy ha valóban hatni szeretnénk, akkor a kulcsszó élmény.

Van persze egy probléma. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy valóban célunk-e a hatás elérése. Ennek a kérdésnek a kiváltója az a piacgazdasági szemlélet, amely tárgyiasította a vad iránti viszonyunkat, és a természettudományok részévé igyekszik tenni a vadászatot. Óriási felelőssége van ebben a felsőoktatás irányítóinak. Talán az itt olvasott érveim jobban megvilágítják azt is, mi a bajom azzal, hogy jelentős részük nem vadászik. Ez a szemlélet rendkívül sikeresen tudja azt igazolni a társadalom számára, hogy a vadászatot is olyan tevékenységgé kell tenni, amely hasonlít az informatikára, vagy az ipar legtöbb területére, tehát mind nagyobb részben kiszámítható algoritmusok összessége kell legyen. Ez a modern szemlélet tagadja, hogy az etikának, és egyáltalán az érzelmeknek a vadgazdálkodásban helyet kell kapniuk. Ugyanazt teszik a vadászattal, mint az ipar az automatizálással. Tárgyiasulttá, és érzelemmentessé tenni a világot, amit persze a kiszámíthatósága okán jól lehet népszerűsíteni az emberek számára, hiszen ha a szabályokat el tudja fogadtatni, akkor az állítások igazolása már gyerekjáték.

Csakhogy az ember egy szellemi lény is. A vadászat pedig évezredek alatt fonódott össze a természet spontán szeretetével, a misztikummal, és az érzelmekkel. Ez az oka annak, hogy a mai vadkapitalista időben is egyre jobban feszít minket belül valami. Egyre jobban elegünk van abból, amit ez az algoritmus ránk próbál kényszeríteni, vagyis ezt az életidegen, motorizált, érzelemmentes életformát. Egyre jobban érezzük, hogy zsigerből tiltakozunk olyan dolgok ellen, amik persze a kikiáltott szabályok szerint jók (a szabálykövetés etikája), de pont azok az emberi érzések tiltakoznak ellene, amelyeket olyan bőszen próbálnak kiölni belőlünk a modern vadgazdálkodás diktálói. A közélet is tele van ilyen példákkal. A hitelt fizetni kell! Ez a szabály! Vajon meddig érzünk sajnálatot egy olyan család iránt, akit ezekre a szabályokra hivatkozva négy gyerekkel kitesznek az utcára? Eljön majd az a pillanat, amikor a közgazdaságtan szabályai olyan mértékben válnak a részünkké, hogy ez a sajnálat megszűnik, mert a szabály lesz maga a kitenyésztett jellem legfontosabb mozgatója? Ez a modern vadkapitalista szellem vajon ösztönné válik? Az emberi psziché egy szoftver lesz, amely elfogult logikai szabályok szerint működik? Nem! Az ember ösztönből képtelen arra, hogy a szabálykövetés etikáját, a gazdasági realizmust hosszú időn keresztül a lelkiismerete ellenében gyakorolja, mert életidegen az alaptermészete számára, és lassú meghasonulást eredményez. Ezeket az érzéseket megérteni, feldolgozni nehéz. Ezzel szemben a modern vadászat szabályai olcsók és közérthetőek. A vadkapitalista kánon persze kényelmes helyzetben van. Még azt is megteheti, hogy látszólag segíti a szellemi kibontakozást. Mert ez a számára megadja az elitizmus érzését, miközben pontosan tudják, hogy a valóságban ez a szemmel láthatólag érzelgős ortodoxia alig érdekel valakit. Pontosan tudják, hogy az átlag magyar vadász olcsó vadászatot akar, nagy terítéket, és kizárólagos tulajdonának tekinteni az esélyt. Semmi más nem érdekli. A lelkiismeretét pedig kielégíti a külsőségekkel, amelyekkel igyekszik azt mutatni amilyen szeretne lenni, de fogva tartja a modern világ hedonizmusa.

Nos. A kérdés tehát az, hogy akarunk-e hatni a gyerekekre? Valós cél-e egyáltalán, hogy  a hedonizmussal szemben egy modern, morális, természetszerető, és nem csak kiaknázó közösség létrehozása, amely nem hagyja figyelmen kívül a gazdasági realitásokat, de az erkölcsi kérdéseket a vadászat gazdasági dilemmái közé emeli? Vagy csak jajgatni szeretnénk, mert az olyan magasztos hangulatot ad? Ha csak a lelkiismeretünket próbáljuk néhány látszatintézkedéssel megnyugtatni, és közben titkon nem hiszünk abban, hogy lehet hatni és változtatni, akkor elég néhány rajzpályázatot megszervezni, vagy érdektelen kiadványokat nyomtatni milliókért. Ha viszont hatni szeretnénk, akkor minden erőnkkel a személyiségalakító élmények megteremtésére kell törekedni, és ezt helyezni a vadászati nevelés középpontjába.

Ennek érdekében sokan szövetkeztünk, és addig biztosan nem adjuk meg magunkat, amíg a 15 éves fiatalok számára nem teszik lehetővé, hogy letehessék az állami vadászvizsgát, és legalább hagyományos vadászati módokkal vadászhassanak felnőtt vadász felügyelete mellett. Mert élmény kell a gyerekeknek, és képtelenek vagyunk elfogadni azt, hogy a mi gyerekeink ostobábbak lennének, mint a nyugat-európai, vagy az amerikai gyerekek... Mert ideje lenne annak, hogy ne csak a magyar vadgazdálkodás legyen világhírű, hanem a magyar vadásztársadalom is.

Glück Balázs