...immár három órája. Arccal a fa törzsének fordulok, így a hátamon végigfolyik a víz. Szakad emberesen! A szemem sarkából figyelem a szórót. Mozdulatlan vagyok, és közönyösen tűröm, hogy a vízcseppek eljussanak a bőrömig. Jól érzem magam... töprengek... mozdulatlanul. Ha esik, folyton a gyerekkorom jár a fejemben. Az első szajkóm... légpuskával. Ugyanígy esett, és ugyanígy átáztam, amint a vizes páfrányok között kerestem azt a kis madártestet, ami életem talán legnagyobb élményét adta. Semmit sem tudok olyan részletességgel felidézni a gyerekkoromból, mint azt a pillanatot. Még ma is emlékszem, ahogy ülök a fa tövében tizenkét évesen, abban a csodálatos ősbükkösben. Én, a kis szőke gyerek.

Még ma is emlékszem a reménytelenségre, amit a megelőző heteknek köszönhettem, amelyekben minden percem szinte azzal telt, hogy egy szajkót tudjak elejteni. Életem első vadját! Reggel bepakoltuk a szimatszatyorba a májkrémet, a kenyeret, és a zacskós tejet, majd elindultunk a zalai rengetegbe vadászni a tízéves öcsémmel, mert a szüleink mindig is bíztak bennünk, amit talán igazoltunk is a későbbiekben. Ahhoz, hogy ez a kis madár ilyen jelentőséggel bírjon, kellett a Jenő bácsi egyik elejtett mondata, amit mosolyogva intézett felém:

- A szajkó az valójában egy nagyvad Balázska!

- Tényleg? -kérdeztem.

- Bizony! Ravasz egy madár az! Nem is emlékszem, hogy sikerült-e elejtenem belőlük valaha.

Ma sem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan gondolta-e, vagy csak segített abban, hogy a vágyaimat fokozza, és a büszkeségemet kamatoztathassam vele, ha majd ott állhatok felette a ravatalnál. Márpedig ha a Jenő bácsi – aki szinte az összes hazai nagyvadfaj sikeres vadászának számított – ilyen sokra tartja ezt a madarat, akkor az én naiv lelkemnek ez egy nagy lehetőségnek tűnt.

Ülök a vizes páfrányok között, és nézegetem a puskám, amit csak azután kaphattam meg, miután megtanítottak a biztonságos fegyverhasználatra. Sokszor vétkeztem az életben, de tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy amióta fegyvert vettem a kezembe, soha egyetlen alkalommal sem szegtem meg az írott, és íratlan szabályokat. Akkor, tizenkét évesen sem. Soha!

A bükkösben nincs csalim. Csak abban bízhatom, hogy egyszer csak lőtávon belülre kerül a madaram. Mióta is bízom ebben? Nagyon régóta... de hiába. Tényleg ravaszak ezek az erdei szajkók. Nézem a szemközti fa ágait, és egyenként végig célzok minden pontot, amiről egy-egy pillanatra elképzelem, hogy mi lenne, „ha ott lenne egy szajkó”.

A nadrágom átázott, és nem fűt már a szenvedély olyan hevesen, mint hetekkel ezelőtt. Csalódottan sóhajtozom, és fázom is, ahogy ilyenkor egy ekkora gyerektől ez normális. Egy szajkócsapat közelít a forrás felől, de ez bennem inkább a hasonló helyzetek végén bekövetkező csalódásokat idézi, mint-sem az újabb esélyt. Ekkor az egyik madár egyszer csak ott terem a szemközti fa „csúzlijában”, húsz méterre tőlem! Halványan emlékszem még ahogy berepül, aztán lelassult az idő körülöttem, és abban a pillanatban, amikor a világ legszebb fegyverét elkezdtem életem első vadjára emelni, még nem tudtam, hogy eldőlt az életem. Addig idegen érzések cikáztak bennem, a pulzusom felszökött, és szétáradt bennem életemben először a vadászláz. Az elmém beszűkült, minden porcikám sebészi pontossággal tette a dolgát. Mintha a látásom élesedett volna, az időérzékem elveszett, a koordinációm tökéletessé vált, amint az irányzékot a madár testére vittem... én, a ragadozó. Mert akartam azt a madarat! Amint a ravaszt meghúztam, és a madár lebukott a fáról, a test benyújtotta a számlát, és vad sóhajtozásokba kezdtem. Akkor éreztem először az örömnek, a hálának, és a sajnálatnak azt az érdekes elegyét, amit vadászatnak hívnak. Akkor még nem sejtettem, hogy ezt az érzést fogom kergeti újra, és újra az életem hátralévő részében.

Miután felocsúdtam, a madaram keresésébe fogtam. A páfránypaplan megnyújtotta az izgalmakat, hiszen szemfedőt nyújtott a szajkó testének, és igyekezett elrejteni azt. Négykézlábra ereszkedtem, miközben egyáltalán nem éreztem, hogy bármim is vizes lenne, majd kitartó igyekezettel keresni kezdtem a madarat. Nincs sehol! Tovább keresem, de semmi, és semmi! Felrohantam a kis-házig, ahol az öcsémet megkértem, hogy jöjjön segíteni. Immár ketten kutatjuk az avart. Majd egyszer csak megpillantom az árulkodó kék színt, ami a szajkó szárnytükrének jellegzetes színe, és kibontakozik előttem vágyaim madara.

Pontosan emlékszem, hogy hálás voltam. Akkor még ezt nem tudtam megmagyarázni, de ez az ösztönből fakadó hála – ami a tapasztalatlan kis lelkemből fakadt – annak szólt, hogy a madaram megfogant, amiből aztán egy tojás termett, és belőle egy fióka, ami megtanult repülni, és a természet gondoskodásának köszönhetően csodálatosan színes madárrá fejlődött. Mindezt a temérdek energiát azért fordította a természet ennek a szépséges madárnak a gondoskodására, hogy belibbenhessen elém, és eldöntse az életem. Hogy vadásszá tegyen! Az a bizonyos hála, amiről azt sem tudtam akkor, hogy valójában kifelé táplálom... erről szólt. Arra is emlékszem, ahogy tíz, és tizenkét éves, becsületes kis szőke fiúcskaként állunk az öcsémmel, tördelve a vadászkalapunkat a szajkó ravatala fölött, és megadjuk az egyperces néma csendet a tiszteletére.

Annak az aprócska kis tojásnak köszönhetem, hogy most itt állok huszonnyolc évvel később – immár felnőtt fejjel – és közönyösen tűröm, hogy áztasson az eső, markolom az íjam, és lesütött fejjel, szúrós tekintettel lesem a prédát... mert vadász vagyok...

Glück Balázs