Az ellenfeleim most együtt kiáltják, hogy: „Norvég olaj?! Ugye megmondtuk! A Glück nem normális.” De nyugalom. Nem lesz nehezebb megérteni az összefüggést, mint herdálni a pénzünket.

Sokat gondolkodtam azon az elmúlt években, hogy azt a dühöt, ami kétségtelenül felgyülemlik bennem, és azt a stílust amit az eltartott kisujjúak kifogásolnak, hogyan tudnám mindenki számára megindokolni. Hogy értsék... alapvetően nem vagyok ilyen. Ennek a magatartásnak oka és célja van. Sosem hittem volna, hogy ezzel kapcsolatban a norvég olajmezők fognak a segítségemre sietni. De ne aggódjanak, megérkezik a vadászati párhuzam is.

Norvégia a hetvenes évek előtt egy alapvetően paraszti sorban élő – elsősorban halászattal foglalkozó – ország volt, amely európai viszonylatban kifejezetten szegénynek volt mondható. 1969-ben egy olajkutató társaság megtalálta az Ekofisk -olajmezőt, amelyből 1971 óta termelik ki az olajat. Ez az olajmező a tervek szerint 2050-ig ontja magából a fekete aranyat, a kiterjedése pedig a világ legnagyobb egybefüggő olajlelőhelyévé tette. Nyilván azonnal felmerült önökben, hogy ez valakik számára rendkívül nagy vagyon jelent. Így van! Ez a vagyon a norvég embereké. De nem a mostani generációé! A mindenkori norvég embereké! Ugye még nem értik? Persze, hogy nem... hisz magyarok vagyunk...

Az olajmezőnek köszönhető elképesztő pénzeső ellenére a hetvenes évektől kezdődően alapvetően nem változott az adó mértéke Norvégiában. Nem nőttek ki a földből óriási ikertoronyok, nincs magamutogatás, nem rohantak le más országokat stb. Na de akkor mit csinálnak ezzel a rengeteg pénzzel?

Képzeljék el – és ez már a vadászattal összefüggő párhuzam egy része – hogy nem költik el! Az ún. „Olajalapba” teszik a pénzt. A norvég politika és a szellemi színvonal 1971-ben (!) már azon a szinten volt, hogy felismerték, miszerint a fekete arany nem azoké csak, akik életében ezt megtalálták, hanem a jövő generációját éppúgy megilleti, mint most őket. Sőt! Tulajdonképp el sem lehet dönteni, hogy ez az olaj most éppen kié az elmúlt évszázadok és az elkövetkező évtizedek generációi közül. Itt már a magyar ember fogja a fejét, és érzelgősködést kiált!

A befolyó pénzt több mint 9000 különféle alapba fektetik (lásd a bűnös Norvég Alap idehaza) világszerte, és csak a hozamot élik fel. De hogyan? Tilos az alapból hazai beruházásokat finanszírozni, és nem lehet a vagyon a saját fizetőeszközükben, mert az felértékelné a norvég koronát, és a hazai termékeik olyan drágák lennének, hogy nem tudnák exportálni őket. Önök bizonyára emlékeznek különféle hírekre, amelyek a gazdag közel-keleti olajállamok pazarlásáról, és magamutogatásáról szólnak, miközben ugyanezt nem lehet Norvégiához kötni.

Összefoglalva tehát: nem elég, hogy a nyakukba szakadt ez a vagyon, és nem élik fel a felelősségre hivatkozva, de még arra is figyelnek, hogy dolgozhassanak, és a termékeiket megvegyék. Gazdagok, és dolgozni akarnak? Micsoda egy aberrált banda! Ráadásul az adók mértékét sem csökkentették.

De ezek az „elmebeteg” norvégok itt még nem álltak meg. Ugyancsak a jövő generációjára hivatkozva, Európa talán legzöldebben élő és működő országa az övék. Olyannyira, hogy Oslóban néhány éven belül már csak elektromos autók fognak üzemelni. Tekintettel azonban arra, hogy éppen ők azok, akik eközben a világ szénhidrogén-igényét kiszolgálják – ezért okozói is egyben a szén-dioxid kibocsájtásnak – hoztak egy olyan törvényt, amely szerint a CO₂ kvóta számításánál önként azt a mennyiséget vállalják, amelyet az olaj kivitelével okoznak a világ számára. Egyfelől tehát rendkívül zöld módon élnek, miközben mégis a legjobban bűnhődnek. Tudom.... szerintünk a norvégok is hülyék.... Nem hátborzongató mindez? Mármint hogy van a világon egy olyan ország ahol ilyen emberek élnek, és nem ufók? Moralizálnak, és gazdagodnak? Mi a franc?! Mi lesz a következő betegségük?

Nos, amikor épp azt hallgattam, hogy a megyém kamarai elnökének azért adnak kitüntetést, mert elévülhetetlen érdemei vannak az ifjúsági program kidolgozásában, ami egyszerűen nem is létezik, erre gondoltam.

Úgy elképzelem, ahogy ülök egy társaságban vadászati vezetők között, és egyszer csak megszólal valaki. „Uraim. Ebben az évben – ha a saját költségtérítésem, és a tiszteletdíjam nézem – akkor elmondhatom, hogy megközelítőleg háromszáz vadász vadászjegyének az árát csak azért fizették be, hogy engem finanszírozni tudjanak. Arról pedig nem is beszélve, hogy például a státuszomnak köszönhetően vettek fel egy vadásztársaságba ingyen, amit ugyancsak a bevételek sorába írok. Nos, ezek után szégyellem magam, mert miközben a ránk bízott szellemi vagyon folyamatosan erodálódik, még a kárenyhítésre sem vagyunk képesek, mert a döntéseinket a személyes szimpátia alapján hozzuk, és nem az értéktartalom alapján. Szégyellem magam, mert a több évtizedes működésünk eredménye az, hogy aki a vadászkamara nevét meghallja, vagy annyit tud, hogy ott kell vadászjegyet váltani, vagy az a pökhendiségre, az urizálásra, a pénzszórásra gondol azonnal, vagyis úgy érzi a tagságunk, hogy a munkánk jelentős részben értéktelen. Most, hogy a pénzköltést nagyobb fokozatra kapcsoljuk, úgy érzem, hogy a felelősségünk is sokkal nagyobb, ezért a továbbiakban csak olyan javaslatokat tudok támogatni, amelyek a tagságunk érdekeit maximálisan figyelembe veszik, még akkor is, ha kétségtelen, hogy ezt általában senki sem kéri számon rajtunk. A továbbiakban azt az elnöki magatartást, amely a tagságot olyan mértékben veszi semmibe, hogy a feltett kérdéseikre érdemi választ sem óhajt adni, nem tudom támogatni. A megyei vadászok támogatását ezúton is köszönöm. Biztosak lehetnek benne, hogy a még nagyobb ránk bízott vagyont még nagyobb felelősségnek élem meg, és így lesz ez akkor is, ha a vadászjegy árát a duplájára emelik majd.” Nos, ez olyan „norvégos” lenne. Persze odaát azonnal azt kiáltanák, hogy: „Igaza van, csak ez a stílus... Nem tudta volna legalább a hátunk mögött mondani? Ahogy szoktuk. Mi lesz a következő? Igazat fog mondani vagy mi?! Akkor pedig régi hagyományainkba tapos majd bele két lábbal”. 

Glück Balázs