Csekő Sándor, a Magyar Vadászlap alapító főszerkesztőjének ma van a születésnapja. Egy 2013 februári cikkével emlékezünk rá. Akár ma is írhatta volna. A vadászati sajtó körüli gyalázatos helyzetben mástól ma már nem várhatunk ilyen hangot, de jobb híján meríthetünk ebből. (És találgathatunk, lesz-e mit merítenünk 6 év múlva a ma megjelenő lapokból...)

Megéri?

A magyar vadászok egyik legnevesebb személyisége kérdezte a minap, hogy megérte-e „nekitámadni” a tudós celebeknek, merthogy még vadászni sem hajlandóak a társaságomban? A válaszom egyértelmű igen volt, mert valakinek ki kell mondania, hogy „meztelen a király”. Tetszik, nem tetszik, ez a sajtó egyik feladata.

Amit nem mondanak ki a „yesmannek”, amit nem tesznek meg a hatalom alsó fertályának csettintve nyalogatói... azt az újságírónak, szerkesztőnek kötelessége kimondania! Igen, a jelenség egy az egyben olyan, mint a királyok környezetében az udvari bolond szerepe volt... az is néha következménnyel járt!

De nem a konkrét eset az érdekes, alapvetően piti ügy, mégis elgondolkodtató, hogy létezik egy ilyen szemlélet, mely szerint az ok és okozat összefüggéseiben, az előre látható következmények sejtésében igyekszünk kizárni minden kockázatot, valamely cselekvésünk veszélyét, és azt mérlegeljük: megéri-e úgy döntenünk, hogy – esetleg – negatívan fog visszahatni ránk a döntés következménye?

Pedig mekkora kockázattal jár a vadászat, a lövések elengedése. Mégis néha milyen könnyen döntünk, milyen gyorsan és határozottan görbül a mutatóujjunk az elsütőbillentyűre. Olyanok vagyunk, mint a madarak, bizakodunk szárnyaink erejében, ezért nem félünk az alattunk tátongó mélységtől.

Úgy tűnik, a döntéseinket a félelmeink motiválják. A félelem, ami – tudományosan is kimutatva – gátja az emberi méltóságnak. Pontosan tudjuk, hogy a félelemből egyenesen következik a gyávaság, amelynek az ellenpárja a bátorság, ami – állítólag – az emberek belső tartásának, tisztességének és persze a hiúságának, rátartiságának az eredménye.

Hol vannak a „szárnyaink”, miért, kitől és mitől félünk? Ha nem becsüljük saját méltóságunk fontosságát, hogyan szerezzük vissza a vadászat méltóságát?

Eszemben sincs bárkit is ostorozni azért, mert tele van lehangoló félelemmel, közönyösnek álcázza magát, behunyja a szemét, nehogy a valóságot kelljen megtapasztalnia. Azokat se szeretném bántani, megbántani, akik csak pózolnak, akik azért szeretnének különbnek látszani, mert tudják, hogy figyelik őket. Csupán arra gondoltam, milyen jó lenne eldönteni, hogy melyik a fontosabb: a kényelmesnek tűnő, rettegő félelemmel átitatott, aggódó semmittevés, vagy a szókimondó, cselekvésre is hajlandó, de kockázatos bátorság.

Bölcs és nem celeb tudósok szerint a jelen az egyetlen lehetőség, amikor választhatunk. Ha azon rágódunk, hogy vajon megéri-e valamit megtenni, kimondani... semmit nem érünk el, ahogy azzal sem, ha újraírjuk, félelmünk bilincsében „áthazudjuk” a múltat, kihagyunk minden olyasmit, ami elől önző gyávaságból menekülünk.

Nem állítom, hogy sok esetben nem érdemes föltenni önmagunknak is a kérdést: vajon meg fogja-e érni, amit teszünk vagy mondunk? Már csak megszokásból is latolgassuk a következményeket. De ne áltassuk magunkat és ne féljünk, mert ez megzavarja az érzékeinket. Ha minél többször gyakorolnánk az őszinteséget, leküzdhetnénk a boldogtalan gyávaságainkat, a korlátok miatti bizonytalanságainkat. Ha minél többször adnánk esélyt a közvetlen és közvetett félelmeink átélésének, rájönnénk, hogy nagyon is kibírhatóak, sőt legyőzhetőek, elenyésznek, és nevetve túl lehetnénk rajtuk.

Azok az emberek, akik félnek, akik tele vannak haraggal, előbb-utóbb a félelmüket, a haragjukat gyűlöletre váltják... és ez életellenes, mert számukra az élet minden pillanata, minden eseménye veszélyesnek tűnik, és amíg bevallott vagy eltitkolt szenvedéseik között élnek, soha nem találnak megnyugvásra. Ellentétben azokkal, akik szeretet-orientáltak, akikben szükségszerűen megszűnik a félelem, a mohóság és a kapzsiság, akik nem csak egoistán kapni, hanem örömmel és tiszta szívvel adni is akarnak, akik életének a mozgatórugója a szeretet.

Hát igen, a szeretethez is nagy adag bátorság kell, hogy a bizonytalanságaink, a félelmeink ellenében és ellenére is képesek legyünk cselekedni, cselekedni, cselekedni... hogy tovább lássunk az orrunknál, esetleg nem csak tudományosan, hanem valóságos alapokon, lelki és fizikai erőnk tudatában, őszintén, reálisan, hagyományaink, évszázados tapasztalataink felhasználásával tervezgessük a jövőnket.

Biztos, hogy megéri!

Cseke Sándor
2013 február

a szám elérhető a Széchenyi Könyvtár archívumában: https://epa.oszk.hu/02300/02327/00255/pdf/EPA02327_magyar_vadaszlap_2013_02.pdf