Évről-évre találkozunk a vadászsajtóban hírekkel bálamadzagba, villanypásztorba gabalyodott őzekről, szarvasokról, dámokról. Jó esetben arról szól a híradás, hogy milyen kockázatos-veszélyes munkával sikerült megmenteni a szerencsétlen vadat, rossz (és ez a gyakoribb) esetben arról, hogy mennyi kínlódás és szenvedés után érte az állatot a megváltó halál. A „gyilkos öntözőcsatorna” történetét is jól ismerjük. Az elkaszált gidák, fácáncsibék, nyúlfiak már be sem kerülnek a híradásokba. Egy közös vonás mindenképpen tetten érhető: fel sem merül a vadászatra jogosultban, hogy fusson a pénze után.

A „vadban okozott kár” tényállását ismeri ugyan a törvény, de kárigényről, vagy pláne kártérítésről soha nem szóltak a hírek. A tudósításhoz hozzáfűzött olvasói kommentárok között pedig hamar megjelennek a gazdálkodók részéről a vadban okozott kárt ignoráló, de a vadkárt felhánytorgató, részben minden kétséget kizáróan jogos észrevételek. Az alábbi földtulajdonosi hozzászólásokat egy másik – hadd ne mondjam melyik – fórumról változtatás nélkül(!) másolom ide, mert témába vágnak:

„Szüljenek sünt, csak időkérdése oszt pofájukra fagy a mosoly, nincs náluk a puska se mindig”

„Remélem gyógyszere költik a puskás tuskók amit más munkáján felhízott, feketén eladott vadjaikért kaptak.”

„a kötsög vadászokk minden kis szalmaszálba belekapaszkodnak hogy kibúvót találjanak a fizetés alól”

„szétnyomni az ő bizniszüket én is szét tudom. veszek egy quadot, azt felváltva ráültetem a két unokaöcsémet azzal, hogy addig nem jöhet haza, amíg benzin van a gépbe. szarvas bőgéskor, disznóhajtáskor, őzbak, körbe tudom motoroztatni a vidéket minden este, aztán majd meglátjuk, hogy kinek fáj jobban.”

„Én azért ,,menekültem" el Somogyból, mert pl vetés utáni reggelre 1,5 hektárt kitúrt a disznó. Őszre az egyik 4,5 hektáros kukoricásban 4 , azaz négy csővolt a növényeken. Felborogattam a magasleseket, többek között azokat, amiket engedélyem nélkül a földemre raktak.Amelyiket tudtam szétvertem és rákakáltattam emberekkel néhány lesre, had szagolják a pénzes vendégvadászok. Szabályosan tetszik, amikor a sok tróger egymást lövöldözi le. Legalább akkor megtudják, hogy milyen a nyomorult vadnak. Én az ellen is vagyok, hogy túlszaporítságk, meg azt se szeretem, ha a szerencsétlen jószágot ölik. A vadász egyébként mindenütt rohadék, főleg a pénzes hobbisták.”

„Őszintén sajnálom, hogy ennyi és ilyen mértékűa vadkár sok helyen, és kívánom, hogy annyi pénzt fejjetek le a vt-ktől, hogy csődbe menjenek”

Ezek a természetesen önkényesen kiragadott, szélsőséges, bár korántsem ritka példák jól illusztrálják a gazdatársadalom egy részének szélsőséges érzéseit. Az ilyen hozzászólók ugyan nincsenek többségben, de ők a leghangosabbak. Amíg viszont a kifizetetlen vadkárok ilyen indulatokat gerjesztenek a földművesek körében, addig a vadban okozott károk megtérítésének igénye fel sem merül a vadgazdálkodókban. Ennek oka pedig korántsem a feledékenység. Az efféle kár megtérítését ugyanis pontosan azoktól a gazdáktól kellene kérni, akik nem is olyan sokára a földtulajdonosi gyűléseken fogják majd sorolni sérelmeiket. Jobb hát úgy bánni velük, mint a hímes tojással. Ezt az ellentmondást mindenképpen jó lett volna valahogy feloldani a Vadászati Törvén módosítása során, de elszalasztották a lehetőséget, hogy a gazdákat a vadállományt kímélőbb agrotechnika alkalmazására sarkallják.

Többször hallom és olvasom növénytermesztők részéről, hogy „a vadászok azért nem fizetnek, mert egyszerűen nem akarnak” meg, hogy „A vadászoknak könnyű! Nekünk millió költségünk van, ők meg csak befizetik a tagdíjat és lőnek!”. Nem igaz! A vadgazdálkodási ágazat látszólagos, kb. 10%-os nyereségessége abból adódik, hogy igen praktikusan nem veszik figyelembe azokat a költségeket, amit az egyéni vadász a vad elejtésére fordít. A vadhúsért kapott pénz ugyan a társaság pénztárát gyarapítja, de a társaság tagja az elejtést megelőzően már fizetett a tanfolyamért, vizsgáért, vadászjegyért, orvosi vizsgálatért, fegyverszekrényért, sebkötöző csomagért, távcsőért, puskákért-töltényért, lámpáért, ruháért, üzemanyagért és csalsípért. Ezek a költségek nem jelennek meg semmilyen statisztikában. A vadászatra jogosultak azon gyakorlata, hogy a vadkárok térítését igyekeznek a legolcsóbban megúszni, nem az év végi prémiumosztást szolgálja, hanem a társaság puszta fennmaradását. A megélhetéssel kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy láttam már vadászt a szegénység miatt szögre akasztani a puskát, de olyat még nem láttam, hogy egy növénytermesztő felhagyott volna a gazdálkodással a vadkár miatt. Nem, ezzel nem szánalmat akarok ébreszteni a vadászok iránt, hanem el akarom oszlatni azt a gazdálkodói tévhitet, hogy „ha a földtulajdonosok vadásznának, minden rendben lenne”.

Nem lenne nagyobb rendben semmi. Költségük ugyanannyi lenne mint egy nem földtulajdonosi vadásztársaságnak, ugyanakkor nem kétlem, hogy a tagok a saját területeiket védenék leginkább, amiből az következik, hogy a nem vadászó földtulajdonosok tábláin nőne a vadkár. Pár évig vigasztalhatja a károsultat, hogy „de legalább elzavartuk a vadászokat a búsba”, de előbb-utóbb újra létrejönne a törésvonal, csak már nem a vadászok és a gazdák, hanem a vadászó és a nem vadászó gazdák között.

Szeretnék továbblépni azon a gyakran hallott véleménycsokron, amit magamban csak „Szentháromság”-nak hívok (ami szerint minden rossz és semmi sem jó, viszont mindenki hülye). A kártérítésre vonatkozóan tehát a következő az lett volna a javaslatom, hogy mivel a vad az államé, a törvény szerint pedig vadászok és gazdák egyformán kötelesek közreműködni a vadkár elhárításában, hozzunk létre egy közös káralapot. Tegyük bele a területalapú támogatások egy kis részét, fizessenek bele a vadászatra jogosultak (terület- vagy bevételarányosan), és az állam is tegye hozzá a maga részét. Ebbe az alapba utaltatnám a vadásztársaságok által kifizetett, de a földtulajdonosok által öt évnél régebben át nem vett vadgazdálkodási haszonbérleti díjakat is. Meggyőződésem, hogy ezáltal nem csak a vadkárok, hanem a vadban okozott károk megtérítésre, sőt talán még a szakértői díjakra is futotta volna. A kárösszeg kifizetését független hatóságra kellene bízni, hogy a kifizetetlen károk egyik oldalról se mérgezzék a gazdák és a vadászok kapcsolatát.

Az önkormányzatok, ha megelégelik a sok külterületi terménylopást, létrehozhatják a mezőőrséget, ezzel egyidejűleg mezőőri járulékot vetnek ki a földtulajdonosokra. Továbbá aszálykár-térítésre sem jogosult az a gazdálkodó, aki nem fizeti be határidőre a maga részét a kárenyhítési alapba.

Sajnos nagyon nem ebbe az irányba haladunk, a vadkáralap egyedül a vadgazdálkodók terhe. „Kompromisszum született” - mondják erre az illetékesek. Hát, ha úgy vesszük, tényleg. Ha úgy vesszük, Trianonban is kompromisszum született, mert míg mi a Kárpát-medence egységének megtartása mellett érveltünk, addig szomszédaink Debrecent, Gyulát, Sopront Szegedet és Baranyát is maguknak akarták. Ehhez képest tényleg kompromisszum született…

Szeretném hinni, hogy a vadászati törvényt oktalan hiúságból nem fogják ércnél maradandóbb alkotásnak tekinteni a létrehozói, és pár éven belül lesz akarat és lehetőség a korrekciók elvégzésére. Mindenesetre ne adjuk fel a reményt!