Információink szerint szinte biztosan 20,000 Ft-ra nő a vadászjegy ára az új Vhr. hatályba lépését követően, vagyis a kötelező kamarai tagdíjjal és a biztosítással együtt 25,000 Ft-ot fogunk fizetni az újév elején.

Az egy másik kérdés, hogy ez a pillanat mikor következik be – ha egyáltalán valamelyik újabb ötletrohammal meg nem gondolják magukat – hiszen ennek a rendeletnek már januárban meg kellett volna jelennie. A következő vadászathoz köthető dátum a vadgazdálkodási év vége, vagyis várhatóan március elsejét követően már az új szabályok szerint éljük az életünket.

Hogy a szívroham-közeli állapotot megelőzzük, idézzük fel, hogy hogyan jutottunk idáig. 2004-ben még „csak” 14,000 forintot kellett leszurkolni a kamaránál, most meg majd 25,000-et, ez majd’ 80%-os emelkedés, ami első hallásra tényleg asztalcsapkodásra ingerel, de vegyük számításba azt is, hogy 2004 óta a minimálbér több, mint a duplájára nőtt, a nettó átlagkereset több mint 50%-kal lett magasabb, a BKV-vonaljegy ára majdnem két és félszeresére emelkedett. Arról se feledkezzünk meg, hogy az elmúlt években azért spóroltunk is azzal, hogy már nem jár le a fegyvertartási engedély ötévente, nem kell műszakiztatni a puskáinkat, együtt intézhetjük a fegyvertartáshoz és a jogosítványhoz szükséges orvosi igazolások kiváltását. Tehát nyilván bosszantó, de nem lesz tragikus mértékű érvágás a vadászjegy árának emelése. Fájni legfeljebb az fog, ha ennek a pénznek valahogy lába kel.

Ha mindez bekövetkezik, akkor a vadászkamara a tagdíjakkal együtt – a biztosítás összegét figyelmen kívül hagyva, hiszen az nem bevétel – 1,5 milliárdból fog gazdálkodni. Ehhez hozzájön további legalább 250 millió forint – a vadászati engedélyek ára, ha nem emelkedik – ugyanis idén már ezt is a vadászkamara kapja meg. A végösszeg tehát megközelítőleg 1,75 milliárd forint. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy a vadgazdálkodás az elmúlt években egyetlen fillér támogatást sem kapott, tehát önmagában az a tény, hogy a jogalkotó visszajuttatja az ágazatnak ezt az összeget, örömteli. Pedig velünk, magyar vadászokkal aztán igazán megtehette volna, hogy nem juttat nekünk egy fillért sem, hiszen senki nem szólt volna egy szót sem. Márai szavait igazoljuk: „Aki nem támad, csak védekezik, az nem él, csak létezik.” Ha felocsúdtunk az örömtől, azonnal szembesülünk a következő problémával, vagyis milyen szempontok alapján osszuk el ezt a pénzt, és mire költsünk egyáltalán. Az elmúlt években volt alkalmam megismerni a kamarán belül működő ötlettelenséget, és azt is, hogy milyen mértékben dominálnak az érdek-ösztönök, ezért kénytelen vagyok ebbe a témába is beleszólni.

Mire ne költsünk?

Figyelve, hogy ezt a pénzt ki mire szeretné költeni, az első, amit meghallunk a szlogenek közül, az „élőhelyfejlesztés”. Nos, ez egy kiváló kifejezés! Kellően ködös ahhoz, hogy ellenőrizhetetlen legyen, és alkalmat adjon rá, hogy a valóságban tökéletesen hatástalan programokra költsünk, amikből aztán hogy, hogy nem, megszépül a vadászház homlokzata, vagy bekötik a klímát. De tegyük félre az iróniát, és maradjunk az érveknél. 2016-ban a zöldítési programnak és az AKG-nek köszönhetően 1,8 millió hektár után 190 milliárd forintot osztottak szét élőhelyfejlesztés gyanánt. Abban talán a résztvevők is egyetértenek velem, hogy soha akkora volumenű szakmai alapokon álló élőhelyfejlesztési program nem volt még kis hazánkban, mint az AKG és a zöldítés. Ennek a horribilis összegnek az elköltése után itt és itt látható az eredmény.

„Az AKG apróvadat érintő hatásának megítélése egyelőre kérdéses.”

„A vadgazdálkodás számára sajnos egyelőre kevéssé értékelhető a program. A gazdák ugyanis a választható zöld elemek közül azokat választják, amikkel már eddig is rendelkeztek, anyagi érdekük fűződik hozzá (pillangósok) vagy más programokban is el tudják számolni (parlag)”

Az merült fel bennem, hogy ha ilyen mértékű ráfordítást követően sem tudunk eredményeket felmutatni egy szakmai alapokon összeállított élőhelyfejlesztési program többéves működése után, akkor hogyan szeretne élőhelyet fejleszteni a kamara néhány százmillió forintból? Ez a pénz el fog tűnni úgy, hogy annak semmilyen látszata sem lesz, és még csak nem is biztos, hogy ellopják. Egyszerűen nem lehet releváns eredménye, vagy csak nagyon lokálisan! Lehet persze próbálkozni mondjuk a ragadozók gyérítéséhez adott lődíj támogatásokkal, csapdák kiosztásával. Igaz, ezt a kamara és a jogalkotó megoldhatta volna úgy is, hogy végre meghallja azoknak a hivatásos vadászoknak a hangját, akik a 70 Ft-al elszámolt sörétes lőszer helyett készpénzt várnának az elejtett ragadozók után. Na, de kreatív a magyar. Most borítékolom, hogy ezeknek az esetleges lépéseknek sem lesz releváns eredménye.

Mire költsünk?

Szeretnék mindjárt a bekezdés elején elfogultságot bejelenteni, mert számomra a fiatalok oktatása/nevelése (nem puszta szórakoztatása) a legfontosabb. Azonban azt is mindjárt leszögezném, hogy ne csak az általunk elindított programokra adjanak pénzt, hanem bárkinek, aki rendelkezik értelmes javaslatokkal, és a jövő felépítésén dolgozik. Ha az elmúlt 26 év tétlenségét nézem, akkor állítom, hogy öt év alatt érezhetőbb hatása lesz, ha a fiatalokkal foglalkozni kezdünk, mint bármi másnak, amibe pénzt ölünk.

Ezen felül olyan programokra költsünk, amelyek mindenki számára érezhető eredménnyel kecsegtetnek. Elengedhetetlen, hogy modernizáljuk a kamarát, költhetnénk a vadászati nagyjaink nyughelyeire, mert csak a véletlenen (vagy az isteni Gondviselésen) múlt, hogy még tudjuk, hol van például Nadler Herbert sírja. (Akit érdekel ez a történet, kattintson ide, 4. oldal.) Kellene végre egy interaktív térkép is, ahol bárki láthatja, hogy kinek hol van a sírja (nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, hiszen létezik már hasonló a neten), illetve egyfajta sírvédelmi programot is ki kellene dolgozni. Szükséges lenne egy kegyeleti alap is, amiből az elhunyt vadásztársak (főként persze hivatásos vadászok) családjának segítünk, ha épp szükségük van rá. A megyei kamarák közül sokan még a gyásztáviratokon is spórolnak jelenleg, ami megint az emberi kifinomultság hiányának ékes bizonyítéka. De ugyanez igaz az országos kamarára is! Ha a marketinget jól csinálják, annak eredménye van, és látható. A kor értékesítési tanácsadói szerint egy vállalkozásnak a költségvetése 25%-át kell marketing tevékenységre fordítania ha sikeres akar lenni, mert ez egy ilyen világ. Nem csak a hivatásos vadászokat kellene évente tovább képezni, hanem a vadászmestereket is, mert a hivatásosok az ő utasításaik szerint járnak el a munkájuk során. Ismeretterjesztő előadásokat kellene tartani bírák és ügyvédek részére, mert esetenként az ostobaság határát súroló okfejtéseket lehet olvasni a vadkár- vagy vadütközéses perek iratanyagában. Ki kell fejleszteni az új vadászjegyet. Kutatni kell a gépjármű-vad ütközések csökkentésének módjait. Készülhetnének célzott közvélemény-kutatások a vadászok és a civilek között egyaránt. Népszerűsíteni kellene a vadhúsételeket, készülhetnének végre olyan médiaanyagok, kiadványok, amelyekkel meg lehet jelenni a külföldi szakmai kiállításokon, mert a magyar vadgazdálkodás népszerűsítését tőlünk várják el, nem a kormánytól. Ehhez a feladathoz – annak érdekében, hogy költséghatékonyan lehessen tartalmat előállítani – szükség van eszközök beszerezésére. Kellene még egy olyan káralap, amelynek az igényét a kor hozta magával. A vadgazdálkodókat érik olyan károk, amelyekről nem tehetnek, és senki sem segít nekik. Lehet, hogy ez az alap csak szimbolikus összegeket tudna kárenyhítésre felajánlani mondjuk azoknak a társaságoknak, ahol a farkas jelenléte problémát okoz, de azt éreznék a résztvevők, hogy számítani lehet az érdekvédelmi szervezetükre is. Ott kellene lenni mögöttük a lehetőségek keretein belül. Elvégre kitől várhatnának segítséget? Vagyis a pénzt oda kell adni, ahol szükség van rá!

Végül pedig leírom azt is, amit sokan gondolnak, de soha nem fognak vállalni. Ezzel a pénzzel rendet lehetne csinálni! Nem csak adni, hanem követelni is kell. A magyar vadásztársadalom és annak vezetői rétege jelentős részben „durung”, elkötelezetlen emberekből áll. Amellett, hogy szolgálatot, alázatos munkát kell végezni, minden percben azon töprengeni, miként lehetne jobb az életünk, véget kell vetni annak a túladagolt demokráciának, ami a megyei kamarák autonómiája kapcsán jelenleg létezik. De erről majd később.

Hogyan költsük el ezt a pénzt?

Ebben a kérdésben is létezik egy hívószó, a „vadgazdálkodási alap”. Ezt a résztvevők kétféle módon képzelik el. Vagy egy központi alapból osztják a pénzt, vagy a megyék külön-külön helyi vadgazdálkodási alapot hoznak létre. A helyi alapok kapcsán is léteznek szlogenek. „Helyben tudják, hogy mire kell költeni” és különben is a decentralizáció és a szubszidiaritás a menő ebben a szó szoros értelemben rommá demokratizált világban. Én egyértelműen a központi alapra szavazok, bár ez nem olyan régen még nem így volt. A következők miatt.

A megyei kamarák bevétele az ottani vadászok létszámától függ. Felmerül a kérdés, hogy a vadászok száma és az adott megye sajátos vadgazdálkodásának költségei, problémái, feladatai között milyen összefüggés van? Semmilyen! Hasonlítsuk mindjárt össze Pest és Somogy megyét. A Pest megyei vadászkamara négyszer annyi bevételhez jut, mint Somogy, amelynek a vadgazdálkodási költségei több mint a kétszeresére rúgnak Pesthez képest. Somogy nagyvadállománya másfélszeres.

A kisebb kamaráknak pedig egyenesen rosszabb, ha nem a központi alap fog létrejönni. Az álnaiv kérdés úgy fogalmazódik meg, hogy: Az ösztönök nyernek vagy a józan ész?

Egy központi alapot sokkal hatékonyabban lehet ellenőrizni is. El tudja azt valaki képzelni, hogy ha 19 megyének elaprózva adják ezt a pénzt, akkor az nem fog úgy eltűnni, hogy egyetlen fillért is megtaláljunk belőle? Egy megyéről tudok, ahol az Felügyelő Bizottság kifogásolnivalót talált a költségvetésben az elmúlt évtizedekben, de ott sem tisztázott, ez mennyiben szólt az érdekekről. Ezen kívül állítólag minden megyében minden a legnagyobb rendben zajlik. Legalábbis papíron. Ha ennek a pénznek a jelentősebb része a megyékhez került, keresztet is vethetünk rá!

A megyei elnökök figyelmébe ajánlom, a hatvani kastélymúzeum problémáját. Bizonyára annyira nem naiv senki sem, hogy ne tudná, ez a pénz – ami a megemelt vadászjegy árával együtt kifejezetten jelentőssé duzzadt – nincs ingyen. Az mostanra köztudomásúvá vált, hogy a múzeum így vagy úgy de a kamarához fog kerülni. Ennek az intézménynek a fenntartási költsége 280 millió forint. Vajon ki fogja mindezt kifizetni részben vagy egészben, és miből? Ha a megyék ráteszik a kezüket a bejövő források jelentős részére, akkor könnyen lehet, hogy a megmaradt összeg még a múzeum fenntartásának részfinanszírozásához sem lesz elegendő, nemhogy egy központi vadgazdálkodási alaphoz.

A pénzek elosztását valószínűleg a kamara elnöksége fogja eldönteni. Úgy előttem van az a volt állami cégvezető, aki félretéve a személyes érdekeit, a közérdekre gondol, és eszerint szavaz. El lett ez rontva, az az igazság. Ezt a pénzt már akkor feltételekhez kellett volna kötni, amikor még nem szavazta meg az Országgyűlés a kamarai törvény módosítását. A vadászkamara az egyik legrosszabb hatékonysággal működő magyar köztestület, amely a megyei kis-királyságoknak köszönhetően szétaprózza azt, amink van, egyéni érdekekre. Ebben a szervezetben a demokrácia arra való, hogy visszaéljenek vele. A megyei elnökök bármit annullálhatnak, ha nem kellően udvarol nekik az országos vezetés. Eközben mi, átlag vadászok – a senkik – azt várnánk el, hogy például a megyei kamarák elnökei – döntéshozóként – érezzék a felelősségüket, és ne csak a személyes érdekeiket. Az indulataikat félre tudnák tenni – ergo úgy viselkednének, mint egy valódi szellemi elit – és kristálytisztán olyan döntéseket hoznának, amelyek a vadásztársadalom egységes érdekeit szolgálják.

Igaz, ha nem ezt teszik, akkor sem történik semmi, mert mi, magyar vadászok még meg is kötjük a csomót a nyakunkon. Íme, a jóslatom! Amint kiderül, hogy a vadászjegy ára megemelkedik, és a megyei kamarák a többletköltségeket lenyúlják, minden kamarai vezető hazamegy, és kisded álomba merül, mert pontosan tudja, hogy talán háborognak egy kicsit, de „majd megunják és hazamennek”. Mi pedig még azt sem érezzük, hogy a tétlenségünkkel is megöljük az utánunk következők lehetőségeit, és épp ahogy az „Öt majom” esetében csak azt mondjuk, hogy: „Nos igen... valahova eltűnik az a pénz, de nem szoktunk mi ezért szólni. Valahogy nálunk ez a szokás.”