Konfliktusok
Erről a témáról még nem írtunk, de eljött az ideje, hogy a konfliktusaink mellé egyfajta lábjegyzet készüljön.
Egy olyan országban élünk, ahol nincs olyan tiszta és magasztos cél, amit valakik ne támadnának különféle érdekek mentén, és az is teljesen világos – ahogy az elmúlt időszak példája mutatja – hogy nincs olyan alacsony színvonal sem, amit valakik – ugyancsak az érdekeik miatt – ne védenének meg. Egy ilyen helyzetben törvényszerű, hogy egy szilárd értékrenddel rendelkező ember rövid idő alatt szembe találja magát a konfliktusokkal. Ez a tett velejárója.
Azt, hogy mi, magyar vadászok milyen komplexusokkal küzdünk, kiválóan mutatják azok a rémtörténetek, amik rólam is terjednek az utóbbi időkben. Nem tisztem megvédeni azokat, akik a politika, az érdekképviselet területén utálnak minket, de az igazság az, hogy nem fenyegetnek, nem kaptam NAV vizsgálatot, nem idézett be senki sehova, és ezidáig burkoltan sem ígérte meg senki, hogy a kezem-lábam el lesz törve. De egyébként nem is lenne célravezető ez. Ahogy a nagyapámmal annak idején megtárgyaltuk (akit a kommunisták alaposan elvertek a börtönben) mi olyanok vagyunk, mint a bakelit. Hőre keményedő fajta.
Teljesen természetes, hogy nem szeretnek minket. Nem vagyunk már gyerekek. Ha az ember konfliktusokat vállal, azt annak biztos tudatában kell tennie, hogy nem lehet mindig nyerni. Ahogy Márai írja: „Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.”
Az elmúlt négy évben alaposan felkavartuk az állóvizet a vadászati közéletben. Igyekeztünk nem sodródni, bedobva a gyeplőt a lovak közé. Törekedtünk rá, hogy méltányosak legyünk, de nagyon határozottak. Kiderült, hogy a konfliktusok vállalása ma a legeredményesebb út. Ha suttogunk, alázatosan kérünk, minél kisebb célt mutatva összehúzzuk magunkat, és nyájaskodva udvarolunk, akinek kell, azt a másik oldalon a gyengeség jelének, az önként vállalt alárendeltségnek értékelik, és azonnal átlépnek rajtunk. 10 évig ezt csináltam. Amióta kézfogáskor a másik szemébe nézek, és befejeztem a „kutyuli-mutyulizást”, azóta elérjük a céljainkat. (Hogy miket is, itt foglaltuk össze, a cikk második részében.) Ez egy ilyen világ sajnos.
Mint tudjuk, „a semmiből nem lesz semmi”. Ha bárki azt hiszi, hogy a sodródás eredményre vezet, annak mindig a kegyelemkenyér lesz a jutalma. Ha valaki azt mondja, hogy „igazad van”, de amikor szavazni kell, ennek ellenében támogatja a hülyeséget, az törvényszerűen egyszer visszazuhan a nyakunkba. Tudjuk mi, hogy hülyeséget csinálunk. Egészen pontosan tudjuk! De azt is tudjuk, hogy a következmények akkor fognak visszahullani, amikor már nem nekünk kell megszenvedni a következményeket. Sodródás helyett alakítani kell az eseményeket. Alakítani pedig úgy lehet, ha mozgunk. Ez pedig óhatatlanul hőt termel. Minden más csak kifogás!
Utóirat
A napokban felemlegettük Semmelweis Ignác életét, akit az „anyák megmentőjeként” ismer a közvélemény. Ő volt az, aki felismerte a fertőtlenítés jelentőségét, amikor felfigyelt arra, hogy a bábáknál szülő nőknek lényegesen nagyobb esélye van a túlélésre, mint azoknak, akiket orvos látott el. Kiderült ugyanis, hogy az orvosok a boncolást követően fertőtlenítés nélkül vezették le a szüléseket. Ezt követően a 15 perces bemosakodás eredményeként szinte megszűntek a halálesetek a bécsi klinikán, ahol dolgozott.
Gondolhatnánk, hogy ezt követően a munkahelye és a világ a vállára vette, majd ünnepelte. A valóság azonban az, hogy lényegében el kellett menekülnie a klinikáról, ahol dolgozott, és végül Oberdöblingben érte utol a halál. Vélhetően agyonverték egy elmegyógyintézetben. Mit gondolnak, miért taszította ki az akkori orvostársadalom? Azért, mert minden tényszerű bizonyíték és tapasztalat ellenére nem viselték el azt a megállapítást, hogy lényegében ők orvosként felelősek annak a temérdek anyának a haláláért.
A valóság figyelmen kívül hagyása, az önigazolás, a melldöngetés, a pozíció adta magasztos önkép félresöpörte a tényeket, és agressziót szült. A lelkiismereti dilemma, az alapvető erkölcsi elvek komolyan vétele, a többség képviseletének a felelőssége alárendelődött az egónak.
Az ilyen társadalmi nyomás pillanataiban kétféle ember születik. Az, aki védekezik, és az, aki alkalmazkodik. Döntse el mindenki maga, hogy a jövőnk azok kezében van-e biztonságban, akik opportunisták, vagy azok kezében, akiknek van hitük, erejük, logikájuk, érveik, bátorságuk ahhoz, hogy védekezni tudjanak.
Egy dolgot megfogadtam. Ha megöregszem, az utánunk következőket arra fogom biztatni, hogy vállaljanak konfliktusokat. Ha úgy érzik, hogy nincs igazam, akkor velem szemben is! A lényeg, hogy ne hagyják magukat. Még akkor se, ha vélhetően száz év múlva is ők lesznek a kisebbség.
„Ha ez a maradék nem lett volna, olyanok lennénk, mint Szodoma” – mondja Szent Pál Apostol. Szodoma, amelyet Isten azért pusztított el, mert nem volt benne még tíz igaz ember sem.
