Ha csak egyetlen problémát említhetnénk, amelyről kijelenthetjük, hogy közmegegyezés van róla a vadászok között, az az ifjak vadásszá nevelésének ügye lenne. Annak ellenére, hogy ez szinte mindenki számára egyaránt fontos, lényegében semmit sem léptünk előre ezen a területen az elmúlt évtizedekben. Én megkísérlek ezen változtatni. Íme, egy kidolgozott program. Remélem, hogy a lehető legtöbben mellé álltok.

A cserkészetből indultam ki, de ennek egyik problémája, hogy a fiatalok 14-15 éves korukban „pályaelhagyók” lesznek. Ennek az az oka, hogy ebben a korban sok minden érdekli őket, csak azok a tevékenységek nem, ahol szabályok vannak. Megkezdődik a bulizós és – jobb esetben csak – alkoholizálós időszak. A fiúk elkezdenek udvarolni, eltávolodnak a szülőktől, akik bekerülnek a közellenségek közé. Ennek a korosztálynak mi soha nem kínáltunk igazán versenyképes programokat, hiszen aligha tudja felvenni a versenyt ezekkel az ingerekkel egy vadetetés, les, vagy esetleg a hajtásban fagyoskodás. A vadász-szülők is annak rendje és módja szerint meglövetik az első verebet, rókát a gyermekeikkel, hogy az élményeket fokozzák, tehát igyekeznek többet nyújtani néhány gyermekded programnál. Ha pedig történnek is kezdeményezések, azok olyan tematika szerint születnek, amely legfeljebb a kitalálói ízlését szolgálják, vagy épp az ő gyerekkorukat idézik, de egyáltalán nem illeszkednek a mai fiatalok igényeihez. A magyar vadgazdálkodás népszerűsítése miért kellene, hogy vonzó legyen egy élményekre vágyó fiatal számára? A fajátékok, netán a túladagolt trófeamennyiség miatt kellene, hogy elájuljanak a gyönyörűségtől?

Létezik egy olyan jelenség a mai társadalomban, amit fordított szocializációnak neveznek. Ennek az a lényege, hogy míg régen az idősebb generáció segítette hozzá a fiatalokat a mindennapi élethez szükséges tudáshoz, a technológia rendkívül gyors fejlődésének köszönhetően ma ez fordítva van. Az idős korosztály kényszerül arra, hogy a fiatalok technológia tudását elsajátítsa. Ez nem csak feszültségekhez vezet a generációk között, de lényegében lehetetlenné teszi, hogy egy 65 éves átlagéletkorral rendelkező kamarai vezetés, a „Z” generáció számára ki tudjon találni bármit, ami igazán érdekli őket. Ez történetesen tehát nem a tehetségtelenségből fakad, hanem a mai élethelyzetnek köszönhető, amit nem tud felülírni még a jó szándék sem. Egy idős vadászbarátom mondta azt nekem nerég, hogy „Balázskám, tudod, hogy rám bármikor számíthatsz, de az az igazság, hogy én nem tudom mi kell a mai fiataloknak”. Annak tehát, hogy mely korosztály alkotja meg a különféle nevelési programokat, soha akkora jelentősége nem volt, mint ma. Ahogy az X,Y,Z generációk egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy átvegyék a stafétát a vadászatban, megváltozik a vadásztársadalom szerkezete is. Egyre kevesebben lesznek akiket a vadászat romantikája érdekel, és egyre többen akiket a vadászathoz köthető technika. Nő azok száma akik a fegyverszeretetüket ilyen módon élik ki, van aki a haditechnika szeretetét jobb híján a vadászat álcájának segítségével tudja kibontakoztatni, mert ez ad egyedüliként jogi lehetőségeket ehhez. De az a réteg is növekszik, amely az önvédelemhez szükséges fegyvert a vadászatra hivatkozva tudja megszerezni. Egyszóval sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben és erre nekünk is reagálni kell. Ahhoz hogy a vadászkamara irányítani tudja ezt a folyamatot fiatalítania kell a vezetői között, és a programokat is ehhez a szemlélethez kell igazítani!

Akinek 14-18 éves korú gyermeke van, az talán egyetért velem, ha azt állítom, hogy bármit megadna, ha a fia nem a számítógép előtt ülne, nem videojátékozna, vagy a telefonját nézegetné. Mára a vizuális technika olyan evolúción ment keresztül, amely nem egyszerűen látványt képes nyújtani a fiataloknak, hanem élményt is. Már megnyíltak a 4D, 5D mozik, a hálózatba kötött videojátékoknak saját eseménysora van, mert nem kitalált bábokkal kell hadakozni bennük, hanem minden szereplő mögött egy valóban létező ember van, akár a világ másik feléről. Az árnyoldalról szólva: a különféle hallucinogén szereknek köszönhetően – amelyeknek híre-hamva nem volt még az én gyerekkoromban sem – mesterségesen manipulálható egy fiatal mentális állapota is. Mindez az eszköztár alkalmas arra, hogy ebbe meneküljenek a fiatalok élményért.

Ha alternatívát szeretnénk nyújtani, akkor ezt egy versenynek kell tekinteni. Ebben a megközelítésben pedig igen szegényes eszköznek számítanak a különféle rajzpályázatok, versmondó versenyek vagy a trófeabemutatók.

Természetesen nem könnyű a 14-18 éves korú fiatalokkal bánni, tehát egy nehéz feladatot vállalunk, de a Maderspach Programmal egészen újszerű megközelítésben szeretnénk kezelni ezt a helyzetet. A mottónk – ebben a versenyben – az élmény és az aktív részvétel.

A hazai vadásztársadalom abban a szerencsés helyzetben van, hogy a módosult vadászati törvénynek köszönhetően Európában a legtöbb hagyományos vadászati módot lehet gyakorolni. Ez a helyzet lehetővé teszi, hogy egy iskolai bemutató alkalmával agárfuttatást, utánkeresést, vagy például íjas koronglövészetet, solymászatot – de még az elöltöltő fegyverrel való vadászatot is – rendkívül látványos és élménygazdag módon mutassuk be úgy, hogy ebbe a lehető legaktívabban vonjuk be a gyerekeket. A modern lőfegyverekkel történő vadászattal ellentétben ezeket a vadászati módokat jogszerűen be lehet mutatni például egy iskola udvarán. Szeretném hangsúlyozni, hogy a mi célunk nem az, hogy a puskával való vadászat ellenében népszerűsítsük a hagyományos vadászati módokat, pusztán arról van szó, hogy ezen vadászati módok jogrendszere teszi csak lehetővé a közterületen való eszközhasználatot, és ezen eszközök használata lehetséges csak az ifjúság számára jelenleg. (Hozzáteszem: akik megszeretnek egy hagyományos vadászati módot – azok jelentős részben – a puskás vadászok táborához is csatlakozni fognak.)

Az iskolai bemutatókat – amelyek megszervezése kizárólag az intézményvezetők szándékán múlik – rendszeres foglalkozások, táborok követik majd azok számára, akik kedvet kaptak a vadászathoz. A foglalkozások sora és időtartama teszi aztán lehetővé, hogy a vadászati ideológiára is összpontosítani tudjunk, és újfajta módon tegyük szimpatikussá a vadászati kultúrát, az etikai szabályainkat, vagy a vadgazdálkodást. Természetesen ezeket is élményekhez kötve. Ez a kétlépcsős rendszer teszi lehetővé azt, hogy ne csak terjesszük a vadászatról szóló ismereteket, hanem egy újfajta – a cserkészethez hasonló – közösséget is tudjunk építeni a jövőben. Ha ezt nem kezdjük el, akkor évtizedek múltán is ugyanúgy fogunk keseregni azon, hogy milyenek ezek a mai fiatal vadászok, mint ahogy ma is tesszük. Olyanok amilyenné tesszük őket!

Ha kesergünk azon, hogy nem ér semmit a tudományos műhelyek munkája, akkor már ebben a korban készítsünk közösen velük kezdetleges kutatásokat. Ha úgy érezzük, hogy nem fontosak a vadászat etikai szabályai, akkor teremtsünk helyzeteket, amelyek ingereket váltanak ki belőlük, és érthetővé teszik a természetesen nem öncélúnak megfogalmazott szabályokat, mert ezeket nem tudni kell, hanem érezni. De mindeközben tanuljon meg főzni, aki arra fogékony, ismerkedjen meg a vadászirodalommal, a tehetségesekből váljék később vadászati újságíró vagy vadászíró, képzőművész. Legyen belőlük kutató, hivatásos vadász, természetfotós, értsenek a gombákhoz, a csapdákhoz, tudjanak trófeát kifőzni, tábort verni, vagy kürtölni, ha ahhoz van kedvük. A szabadidejükben készítsenek a vadászathoz szükséges eszközöket, pl. etetőket, trófeaalátéteket, vagy akár csapdákat, késeket stb. Legyen esélye azoknak is vadásszá válni, akik nem vadászcsaládból származnak! Egyszóval faragjunk belőlük igazi vadászokat, adjunk célokat ennek a korosztálynak, foglalkozzunk velük, és akkor garantálom, hogy nem lesznek drog, vagy számítógép-függők.

Annak idején a cserkészet úgy alakult meg, hogy Baden Powel 1907-ben 21 gyerekkel szervezett egy tábort. Három évre rá már 18 országban alakult meg a cserkészet, köztük Magyarországon is. Biztos vagyok benne, hogy a vadászat a cserkészethez hasonló, vagy még annál is jelentősebb inger, és élménygazdag perspektívát tud kínálni. Feltéve persze, ha tényleg fontosak a számunkra a fiatalok, ha látjuk a saját felelősségünket abban, hogy ilyenné vált az életük, amilyen jelenleg. 

A program innen tölthető le.

Glück Balázs