A Mónika Show rekord nézettsége 4,2 millió volt. A legnagyobb érdeklődésre számot tartó részben esztétikailag kifogásolható emberek konkrétan ütlegelték egymást. A műsor nézettsége arányosan nőtt vagy csökkent attól függően, mennyi verekedés vagy káromkodás hangzott el benne. Amennyiben elfogadnánk, hogy a tömegigény meghatározza valaminek a minőségét, akkor azt kellene mondanunk, hogy a „Maunika” Show egy minőségi műsor volt, és a benne szereplők egy intellektuális viszonyítási pontnak tekinthetők. Ez az ösztönállatok érve a vadászaton belül is, akik azt állítják, hogy ha a tömeg a képességei hiányában is vadászni akar bármilyen áron, akkor a vadászat fogalma már az övék, és ettől kezdve azt kell elfogadni, amire ők rábólintanak. Mindannyian tudjuk, hogy a Mónika Show a magyar médiatörténelem egyik leggyalázatosabb terméke, vagyis a tömeg nem csak legitimálni tud valamit, hanem az ellenkezőjére is képes. Az aberráció támogatóinak száma tehát nem legitimálja az aberrációt!

Mire kényszerül a politika, amikor ezt a helyzetet értékeli? Azt kell mondania, hogy a Mónika Show egy fantasztikus műsor, és ha rajta múlik, akkor még több ilyet kell gyártani, hiszen a politika a tömegigényből él. Amennyiben tehát a technológia, a kereskedelem, a marketingesek képesek elferdíteni emberek gerincét, az aberrált szokásaikat hétköznapivá tudják tenni, az igényszintjüket le tudják taposni, hamarosan a politika is megjelenik, és azt fogja szajkózni, hogy ez a normális, és a kör bezárult. Az abnormalitás legalizálva lesz, a normális kisebbséget elbizonytalanítják, a többség pedig azt a visszacsatolást kapja, hogy a világ a tehetségtelen emberek terepe. Ezt adják tovább a gyermekeiknek is, és – pont ahogy az öt majom anekdota esetében – baromságokat cselekszünk, de csak azért, mert mindenki más is azt teszi. A józan észnek eltűnik a hitele, és ez az istenverte magyar konzerv-világ melldöngetve megy a pusztulás felé. Ráadásul ezt a pusztulást ezerféle módon mi magunk mérjük is nap mint nap.

Ezt a melldöngetést az éppen aktuális hatalmi ágak mindegyike kiszolgálja, és táplálja bennünk. Az ésszerűség, a logika, a racionális értékítélet áldozatul esik a pitiáner belső hierarchiának, aminek a fenntartására az önteltség szinten tartása adja a garanciát. Mindezt még mindig az államszocializmusból hozott és megszokott magatartásformák tartják életben. Nem a problémák valóságos megoldása a fontos, hanem a megoldás látszatának megteremtése. A propagandát kényszerűen elfogadjuk, miközben pontosan ismerjük a természetét és a hazugságait. Úgy érezzük, hogy a mai rendszer determinált. Gondoljuk mindezt úgy, hogy a világ egészen közel álló országaiban nem az, tehát becsapjuk saját magunkat is. Épp a Fehován mesélt az egyik vadásztársam rendkívül lelkesen a szlovák vadásznapokról, amelyek régen elhagyták az általunk követett posztszocialista szokásokat, a kürtölés-kitüntetés-főzőverseny szentháromságának dögunalmát. Ennek ellenére mi továbbra is ugyanazt csináljuk a vadásznapokon évtizedek óta. Hogy lesz ebből vadászati világkiállítás?

Szubjektív értékítéletek alapján döntünk, és a szerelmesek attitűdjeit mutatjuk egyes emberekkel kapcsolatban, és ez a túladagolt rajongás ismét tévútra visz minket. A nálunk sikeresebb társadalmakat folyamatosan leszóljuk, és mindezt az események morzsáinak felnagyításával próbáljuk legitimálni. Olyan országokat szólunk le, amelyek minden történelmi válságukat sikeresen megoldották, és amelyek ma már kecsegtetőbb vadászati kínálattal rendelkeznek, mint mi – az állítólagos vadászati nagyhatalom. Eközben rettegünk, és dühösek leszünk a valóság hallgatásakor, és a legédesebb politikai magyarázatokba menekülünk kényelmesen. Mert a politika örök tulajdonsága, hogy mindig azt önti le cukormázzal, amire igény van. Boldogan hallgatjuk a szépet, és vehemensen tagadjuk a valóságot, és mindenkit igyekszünk „lemészárolni”, aki a nemzeti romantika katatóniájából megpróbál minket kizökkenteni.

E sorok olvasása közben is bizonyára sokan lesznek, akik ingerülté válnak, hiszen ha mindezt el kellene fogadniuk, az önigazolásos megoldás – amelyhez szoktatták őket – megszűnne működni, és egyszeriben rájuk szakadna a valóság. Ezért a szokásos módszerhez nyúlnak, és a jellemábrázoló iránt igyekeznek utálatot kelteni, mert – magukból kiindulva – úgy gondolják, hogy ez gyengíti a másikat. A közönynek köszönhetően működik ez a magatartás, aminek következtében újra és újra visszatérhetünk ugyanoda. Az önigazoló tömeg összezár, és így az egyetlen igazságnak hiszi, hogy kik a bűnbakok, akiknek minden rosszat köszönhetünk, és ha sokan mondják egymásnak, miszerint mi lennénk a világ közepe – ha nem esküdött volna össze ellenünk mindenki más – akkor ezt el is sikerül hinniük. A „kelet-európai érzés” lényege, hogy a magunk helyzetértékelése alapján tudni véljük a problémák okát, de ezek között kizárólag bűnbakokat és kifogásokat találunk, mert ez úgy kínál magyarázatokat, hogy közben nem öntjük magunkat nyakon egy vödör fekáliával.

Az egyén felelősséget nem érez, a közöny jelentőségét alábecsüli. Ez a közeg az ösztönállatok, a nemzeti illetve kulturális értékeket tagadó, jogállamra hivatkozó anarchista fogyasztók terepévé teszi az országot, akik a játszóterüknek tekintenek mindent, miközben minden esélyt megragadnak, hogy visszaéljenek a demokráciával. A közösségi érdeket felváltja az individualista anarchia, amely a tömegigénnyel próbál legitimálni mindent, és arra hivatkozik, hogy ez a demokrácia! Mivel ez utóbbiban partnerre talál a politikában, az egyetlen igazságnak fogadja el, hogy a saját ösztönei kiéléséhez joga van, és nem ismer el semmilyen más magatartást. Lásd éjjellátó-kérdés. A közösségi érdekekben nem hisz, mert azt az ösztönei ellenében találja, ezért mindez számára pusztán csak egy akadály. A közösségi érdek elpusztításából is igyekszik kivenni a maga számára azt, amire igénye van, ezért miközben a kultúra magasztosságának hirdetésével magában elitista tudatot ébreszt, aközben az ösztönei kiélésében nem ismer határokat. Ha a kultúra egyes területeiből kiszívott magának mindent, amit lehetett, eldobja, és új préda után néz, amely a képmutatás ellenére képes kiszolgálni ismét a hiúságát.

Mivel az elitizmus látszatát a tömeg sokszor visszaigazolásokkal jutalmazza, elhiszi, hogy ő valóban az elit tagja. Ha egy terítékfotóra 2000 lájkot kap, miközben éjjellátóval vagy egy vadaskertben lőtte a vadját – ám a történet leírása helyett a tömeg számára elegendő egy fotó – akkor a saját tehetségtelensége ellenére, az ösztöneinek kiélését – annak módszerétől függetlenül – visszaigazolva látja, és megismeri, hogy mik az elismerés begyűjtésének legegyszerűbb útjai. Ilyenkor a tömeg az értéktelenséget jutalmazza és erősíti meg, amely törvényszerűen félreviszi a társadalmi és kulturális evolúciónkat. Ezért nem „tetszikelek” egyetlen terítékfotót sem, ami mellett nincs történet, és ezért gratulálok jó szívvel azoknak, akik írnak a vadászatukról.

A tömegtől eltávolodókat deviánsnak, összeférhetetlennek, jobboldalinak, baloldalinak, örök ellenzékinek stb. titulálják, amivel lényegében felvonultatnak minden toposzt abból a „fegyvertárból”, amit bemagoltattak velük. Ilyen esetben látszik meg a rendszer igazi arca, hiszen a saját magatartásformáin kívül nem tud mást felvonultatni, tehát a vádból voltaképpen beismerés válik. Ha pedig ezt felismerik, az csak a dühüket erősíti.

A vadászat illetve a haza szeretete a számukra nem azokon a döntéseken múlik, amelyek egyszerűen csak jók és sikeresek mindannyiunk számára, hanem, sokkal fontosabbnak tartják, hogy ne cáfolja meg senki azokat a kinyilatkoztatott elveket, amelyek a közösségükhöz kötik őket, és amelyek számukra a tömeg legitimációjának köszönhetően az egyetlen elfogadhatónak tekinthetők. A „kelet-európai” életstílusban fedőt teszünk a problémákra, és az utókorra hagyjuk a csontvázakat. Tesszük mindezt a problémák és megoldások teljes tudatában, vagyis nem egyszerűen csak felelőtlenek vagyunk, hanem ostobák is.

Ez a mai magyar generáció többet ártott a vadászati kultúrának, mint bármelyik az elmúlt száz évben, és ez a folyamat nem állt meg. A szocializmusban öröklött neurózisainkat tovább adjuk a gyermekeinknek, miszerint „ne szólj szám, nem fáj fejem”, „a korrupcióval csak az a baj, hogy kihagynak belőle” vagy „a rendszer mindig így működött, bárki is volt hatalmon”. A gyermekeink helyett eldöntjük, hogy a világunk csak ilyen lehet, és megpróbáljuk velük elhitetni, hogy „nem érdemes”, pusztán azért mert mi gyávák voltunk a változáshoz, amit nagyon nehéz beismerni. Eközben a világ elmegy mellettünk, a külföldi vadászok mind nagyobb számban pártolnak el tőlünk, miközben melldöngetve belterjesedünk.

A rangidősek egy része a koruk és tapasztalatuk elismeréseként kizárólag csak a babérokat fogadják el. Vajon a tapasztalt idős (vagy éppen fiatalabb) vadászok valós érdemeit csak úgy lehet elismerni, hogy egy olyan pozícióban tartjuk őket, amelyhez nem is értenek? Eközben a fiatalok, akik még család híján ráérnek, akiket fűt a tettvágy és egy jóravaló naivitás, akik a rendszer dinamikáját tudnák adni a hierarchikus rendszerben, akik a modern világ erényeit is ki tudják aknázni, addig kénytelen várakozni a sorukra, amíg aztán felemészti őket az élet, családot alapítanak, és elvész az az erőforrás, az a lendület, amelynek köszönhetően folyamatosan naprakészek maradhatnánk minden korban és területen.

Az EU-ban – Románia után – nálunk van a legnagyobb társadalmi feszültség a fiatalok és az idősek között, pusztán azért, mert nagyon kevesen képesek felismerni a korukból fakadó szerepüket a társadalmi hierarchiában. Mindennek a vadásztársadalom egy kiváló szimbóluma.

A hatalomhoz ragaszkodók mindent feláldoznak, pusztán azért, mert kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva. Számukra csak az a lényeg, hogy tényezőnek érezhessék magukat, még akkor is, ha a hátuk mögött folyamatosan jelen van a szánalom érzése. Nincs bennük alázat aziránt, amit képviselnek, és nem tudják, hogy mikor kell a helyüket átadni. „Bármi áron kitartani addig, amíg el nem zavarnak!” A következmények nem számítanak, mert ezek a gyermekeik és unokáik nyakába fognak szakadni. Az elitben maradás szándékát az a fajta egoizmus működteti, amelynek egyenes következménye az önzőség. Az elmúlt 28 év vadászati generációja – eltekintve néhány lelkes partizántól – gyakorlatilag nem teremtett semmilyen értéket, csak sodródott az aktuális ösztönei szerint. Tudom, hogy ez nagyon sokak számára sértő lesz, de bizonyítható. Feléltük a gyermekeink jövőjét, és ezért semmiféle lelkiismeret-furdalásunk nincs.

Akikben a fenti sorok indulatot váltanak ki, azok az életük során már alkalmazkodtak, és az egyetlen alternatívának ismerik, amiben élnek. Számukra sajnos minden hazaárulás, amely nem azt hirdeti, hogy nekünk van igazunk, és az egyetlen lehetséges módszerként a politikai palettán próbálnak majd valahova elhelyezni. Mint tudjuk a magyar néplélek számára kétféle állampolgár létezik. A kormánypárti, és az ellenzéki. Más nincs!

Eközben itt vannak köztünk azok, akik tudnának ezen a folyamaton változtatni, csak éppen külföldre kényszerülnek, hogy a szakmai vagy egzisztenciális igényeiket ki tudják elégíteni, vagy éppen szépen lassan megvárjuk, míg ez a mai hierarchikus vadászvilág kiöli belőlünk az ambíciót. Még ma is az államszocializmusra standardizált személyiségeket hozunk létre, vagyis ugyanazzal a hülyeséggel fertőzzük meg a következő generációt is (például tartalom nélküli tisztségek, értelmetlen kitüntetések iránti vággyal).

Ezerféle neurózissal küzdünk, amelyek folyamatosan csak a közönnyel magyaráznak mindent, mintha ennek a létéért nem mi volnánk a felelősek. A reménytelenség látszatát keltjük önmagunkban is, mert a felelősség ezzel csillapítható, és másokra tolható. Papíron a gyermekeink jövőjéért aggódunk, amit próbálunk valamilyen látszatba csomagolni, de a gyökeres változások felé egyetlen lépést sem teszünk, és még az aprópénzt is sajnáljuk erre. Ez a rendszer szabotál mindent, ami le tudja leplezni, és a rendszer alatt nem csak a vezetőinket értem, hanem mindannyiunkat.

Ha ezeket a gondolatokat mélyen átérezzük, akkor rájöhetünk, hogy valójában nem a vadat vagy a fiatalost, hanem saját magunkat kerítjük be folyamatosan, és minden nap lehetőségeket szalasztunk el, amikor tovább húzzuk ezt az agóniát. A leírtakon egyetlen év alatt annyi lehetne változtatni, amennyit ez a szipolyozó elmúlt 28 év nem tudott. Csak egyszer tudnánk már végre a sarkunkra állni...