Archie – egy kisfiú, aki nem adta fel az álmait
Archie egy nagyon különleges, kilencéves kisfiú. Vadászcsaládból származik, az ő álma is az volt, hogy vadászhasson. De ez nem ment olyan könnyen, mint elsőre gondolnánk.
Alig múlt másfél éves, amikor szülei, Charlie és Bianca Hare váratlanul rossz híreket kaptak. Az orvosok elmondták nekik, hogy Archie degeneratív szembetegségben szenved, ami a retina sorvadását fogja okozni. A látása hamarosan romlani is kezdett, és hat évvel később teljesen megvakult. Azt hihetnénk, hogy az apa és Archie álma, hogy egyszer majd együtt vadászhatnak, ezáltal végérvényesen csak álom maradt. Csakhogy Archie olyan bátor és eltökélt fiú volt, hogy a család sem adhatta fel.
Archie folyékonyan ír-olvas a Braille-jelrendszer segítségével, egy teljesen átlagos iskolába jár, és makacsul ragaszkodik az önállóságához. Nem hagyja, hogy a látás hiánya bármitől is visszatartsa. Olyan jól boldogul, hogy az emberek, akikkel találkozik, gyakran nem is veszik észre, hogy vak.
A Hare család tagjai szenvedélyes vadászok, évente több családi vadászatot szerveznek lakóhelyük, Észak-Yorkshire közelében. Archie már kisgyermekként csatlakozott hozzájuk, és imádott mindent, ami a vadászattal, a természettel és az állatokkal kapcsolatos. Ahogy édesapja fogalmazott: “Archie nagyon boldog, ha vadászaton lehet, mindegy, hogy süt a nap, vagy esik az eső. Mellettem áll, és folyamatosan mondanom kell neki, hogy mi történik a hajtásban, ki mit csinál, hol tartanak a hajtók. Olyan gyakran jön velünk, hogy már a csapatunk rendes tagjának számít.”
A kilencedik születésnapjára Archie egy saját sörétes puskát szeretett volna. A család tehát elment a northallertoni vadászboltba, ahol az apja vett neki egy .410-es kaliberű vadászfegyvert.
Alig várta, hogy kipróbálhassa, ezért egy korong- és légpuskalövészettel egybekötött születésnapot is szeretett volna. Megkapta, amit kért, és Eric Aaron lőoktató közreműködése révén a legemlékezetesebb születésnapja lett a kilencedik. Ahogy édesapja felidézi: “Archie megmutatta a puskáját a barátainak, és aztán mindenhová magával vitte a vállára akasztva”.
A vadászat olyan tevékenység, ahol a többi érzék, úgymint a hallás vagy a tapintás nem tudja teljesen pótolni a látást. Ahogy édesapja mesélte, valóban nagy kihívás volt őt vadásztatni: “Az egyetlen lehetősége az érzékelésre az volt, ha én magam lettem Archie szeme. Minden mást ő maga csinált, ő emelte a fegyvert, ő biztosított ki, és ő is lőtt.” A kisfiú mindent tud a vadászat biztonsági vonatkozásairól.
2017 decemberének első vadásznapján, a hatodik hajtásban Archie és édesapja a 2-es számú lőállást foglalta el. Ahogy Charlie meséli: “A hajtók és köztünk úgy félúton egy fácántyúk repült a lehető legjobb magasságban. Mondtam Archie-nak, hogy vegye vállba a puskát. A háta mögött állva segítettem neki, egyik kezemmel az célzást segítve, felülről egyszerre nézve a madarat és a célzósínt.”
Amikor készen állt, Archie édesapja utasítását követve kibiztosított, majd leadta élete első, vadra tett lövését. Kicsivel ugyan, de lemaradt a madárról. Archie nem adta fel, és a második lövése már sikeres volt! A madár puffanva ért földet, már holtan.
“Archie – bizonyára érezve, hogy magam is meglepődtem – megkérdezte, mi történt. Mondtam neki, hogy szép találat volt… Nem tudom, hogy én magam, Archie vagy a többi, végig nekünk drukkoló vadásztárs lepődött-e meg jobban. Soha nem fogom elfelejteni azt az örömöt, amit akkor éreztem!” - meséli Charlie, széles mosoly kíséretében.
Nem sok gyerek mondhatja el magáról, hogy már kilencévesen fácánt lőtt.
“Már önmagában is csodálatos, hogy egy apa láthatja, ahogy a fia elejti élete első vadját. De mi máshogy csináltuk, mint bárki más. Őszintén szólva meg is lepődtem, hogy sikerült” - mondja Charlie.
Archie példája jól mutatja, hogy a megfelelő hozzáállással minden lehetséges. A látás hiánya nem fogja őt magakadályozni abban, hogy valóra váltsa álmait, a vadászatot, az íjászatot vagy akár a szörfözést! Tudja, hogy a családja mindig támogatni fogja, bármilyen kihívásnak is akar megfelelni.
Biztosak vagyunk benne, hogy nem utoljára hallunk Arcie vadászatairól. Az ő példája pedig más, szintén kihívásokkal küzdő gyerekeket is ösztönözni fog arra, hogy soha ne adják fel az álmaikat.
A szöveg és a képek forrása: https://basc.org.uk
fordította Fehér Andor András
Utóirat
A cikk olvasása során megfigyelhették, hogy egyetlen sor sem szólt arról, hogy az olvasót meggyőzzék, miszerint szakavatott kezek között, temérdek jó szándék, és segítőkészség mellett normális egy kilencévesnek vadászfegyvert adni a kezébe, illetve arról sem igyekeznek meggyőzni a kedves olvasót, hogy ugyancsak természetes ebben a korban saját fegyvert birtokolni. Arról pedig, hogy mindezt egy vak kisgyereknek tegyék lehetővé, ne is beszéljünk. Nem indokolják, hiszen nekik nem előítéleteik vannak – ahogy a magyar vadászati rendszer vezetőinek – hanem tapasztalatuk. Persze tudom... mi akkor is jobban tudunk mindent.
Immár 14 éve képviselem a vadászíjászokat, és volt egy időszak, amikor a mi vadászati módunkat kiskapunak tekintették. Történetek tucatjait ismertük meg, amelyek túlnyomórészben arról szóltak, hogy a vadászathoz egyáltalán nem köthető vétségek miatt vesztette el valaki a lőfegyvertartási engedélyét, és aztán veszélybe került a vadászjegy birtoklása is. Íjászként védekeznünk kellett, mert a kamara egyes vezetői is azon az állásponton voltak, hogy gyötörjük meg az ilyeneket, és zárjunk le minden kiskaput. Szinte már élvezettel „forgatták a kést” másokban.
Én akkor sem értettem ezt a magatartást. Mi, vadászok pontosan tudjuk, hogy nekünk ez az életforma a szenvedélyünk. Hogyan kívánhatnám én azt, hogy vegyék el a vadászat lehetőségét valaki olyantól, akit a felesége feljelentett, mert válófélben vannak, vagy aki kétségtelenül bűnt követett el azzal, hogy két sör után vezetett, amivel elérte a bűncselekményi határt, azonban ettől még a világ legjobb vadásza is lehet. Nehéz volt egyáltalán értelmezni azt a vad gyűlöletet, ami egyik-másik egohuszár kamarai vezetőből kifakadt, mert abban biztos vagyok egy normális vadászember nem kívánhatja alapos ok nélkül hogy egy másik vadász lehetőségét karhatalmilag elvegyék.
Stohl András nálunk vizsgázott. Megkérdeztem tőle, hogy igazán akarja-e ezt vagy csak kiskapunak kell, aztán szégyenkezhetünk miatta. Válaszul elmondta, hogy sok mindent tudna nélkülözni az életben, de a vadászatot nem. Maximális pontszámmal levizsgázott, és minden habzó szájú háborgó ellenében tudom, hogy az a vadászati lehetőség jó helyen van. Nekünk ennél többet nem kell mérlegelni.
No, a mai atmoszférában vajon hogy lehet elmagyarázni, hogy ha egy kilencéves vak gyerek vadászni akar, akkor nekünk az a dolgunk, hogy támogassuk ebben? Azt kell hogy lássák ebben a cikkben is, ami nem látható. Azt, hogy ennek a törekvésnek, segítőkészségnek az eredőjét odaát nem kell magyarázni. Egyetlen szót sem kell rá vesztegetni. Felmerült a kisfiú részéről ez az igény. Ők pedig lehetővé tették, mert ez a dolguk. Pont!
28 évvel a rendszerváltás után még mindig utópiának tűnik, hogy a vadászkamara a védelmébe vegyen bárkit, „tokkal menjen be az ajtón”, ha a tagság érdekeiről van szó, alapvető emberi tartásról tegyen tanúbizonyságot, és csak egy kicsit legyen méltányos olyanokkal, akiknek a vadászat a szíve csücske. Legyen az egy vak gyerek, tanulási nehézségekkel küzdő, egy hibát elkövető vadásztárs, aki egyébként elsőként jelentkezik mindig a társadalmi munkára, vagy anyagi nehézségekkel küzdő nyugdíjas, aki a pénz miatt kénytelen évtizedek után letenni a fegyvert. Ebben a világban ma még fontosabb egy új autó, egy új tisztség a liblingeknek, a politikusok dédelgetése, az ellenségekkel való leszámolás, a klientúra építés. Csoda – ahogy Márai fogalmaz – hogy az ember „elhagyja nyugalma szirtjeit”?
Glück Balázs
