A megyei pártbizottság első embere
Egy történetet osztok meg az olvasókkal. Történt, hogy több megyei kamarai küldött aláírásgyűjtésbe kezdett, mert nehezményezték, hogy annak ellenére is lapátra lehet tenni a titkárokat, hogy ők is választott tisztségviselők. Jámbor úr – miután Pechtol Jánost a mi pénzünkből menesztette – egyszeriben harcos támogatója lett annak, hogy az általa támogatott új főtitkárt csak a küldöttközgyűlés tudja visszahívni, és ne lehessen többé úgy felmenti, ahogy ő tette Pechtol esetében néhány hónappal korábban. Derék, egyenes ember, nem? Nos, ezen felbuzdulva a küldöttek aláírásgyűjtésbe kezdtek annak érdekében, hogy a titkárok is ugyanilyen elvek szerint legyenek alkalmazva.
Ez az egyik megyei vadászati pártbizottság első emberét aztán piszkosul kiakasztotta. Persze a Pechtol János elleni összeesküvés egyik szervezőjeként egy éve még sokkal ellenállóbb volt a gyomra, holott Pechtol munkaszerződésében konkrétan benne volt, hogy csak a küldöttközgyűlés mentheti fel. Ezzel senki nem foglalkozott (tegyük hozzá, igazából Pechtol sem, miután felajánlották neki a kártérítést a kirúgásért).
Nos, ez a derék ember, amikor kényszerűen az elnökség megszavazta, hogy az alapszabály ekképpen módosuljon, nehogy azt gondolják, hogy csendben hallgatott, mint főkolompos. Ő, aki egy éve még épp az ellenkező oldalon állt, egyszeriben csavart egyet azon a rugalmas gerincén – mert az még most is az én méltányosságom, hogy feltételezem, egyáltalán van neki – és belekezdett abba, hogy ezt nem szabad ennyiben hagyni, és valahogyan meg kell rendszabályozni a titkárokat. Mert ugyebár micsoda dolog az, hogy élnek az alapszabály adta lehetőségeikkel?! Mert micsoda dolog, hogy pont annyira legitimek, mint az elnök, miután őket is a küldöttek választották meg?! Én még voltam úttörő. Emlékszem a fajtájára...
Utóirat
Most jöhet a szokásos duma a kifogásolható stílusomról. Helyzetkomikumok egész sora jut eszembe, amikor ezt a „stílus maga az ember” szöveget olyanoktól hallom, akik közül néhányan évtizedekkel ezelőtt a szocializmus védelmében, munkásőrként az imperialista karvalytőke aknamunkájától védték a magyar dolgozót. Ám az opportunizmusnak köszönhetően sikerült mára – az érdekeik szerint – piperkőc polgári úri fiúvá és harcos kereszténnyé vedleniük, és akiknek nehezükre esik megbarátkozni a gondolattal, hogy nem küldhetik kényük-kedvük szerint senkiért azt a bizonyos fekete Volgát a „megrendszabályozás” okán.
Mindez csak annak köszönhető, hogy az egykori rendszerben kitenyésztett – a politikai akarat iránti, oldaltól független, és feltétel nélküli – hűség most is pont úgy kapóra jön a mai politikának, ahogy ez évtizedekkel ezelőtt is történt. Arra nem gondolnak, hogyan tudjuk feldolgozni, hogy 2018-ban még mindig a saját dicsfényükben lubickoló, tehetségtelen és felkészületlen emberek lehetnek a kocsisok a szekéren, pusztán azért, mert az üleptisztogatás, a visszakérdezés nélküli parancsteljesítés sokkal erősebb érdem. Ahelyett, hogy a politika a hagyományosan magas színvonalú polgári értelmiség intelligenciájára alapozná a jövőt, kiaknázza, sőt még élvezi is, ahogy a könnyű prédának számító egykori kommunista potentátok nyájaskodnak körülöttük, és mindenkinél magasabb színvonalon kínálják a portékájukat.....a feltétel nélküli engedelmességet. Pedig még Berija „elvtárs” is csak azokat tisztelte, akik vissza mertek beszélni neki. Mit nem adnék, ha egyszer azt mondanák, akinek kell – egy a gazdát éppen egekig magasztaló performansz közepén – hogy: „Hagyd ezt abba! Nálam ezzel nem mész semmire. Dolgozz! Azokért, akik megválasztottak...”
Szóval ez a külön emberi alfaj azon méltatlankodik, hogy a neveltetése nem teszi elviselhetővé az őszinte szavakat. Amióta ezt tudom, többször is vissza kell olvasnom mindazt, amit írok, hogy van-e benne például elég káromkodás, hiszen naná, hogy szórakoztat ez az egész. Szinte megjelennek előttem azok a hüledező arcok, akik egykor a munkásosztály ellenségeit nem restellték agyba-főbe püfölni, vagy éppen csak félelemben tartani, ám mára az ízlésük olyan mértékben finomodott, hogy már néhány szó is karcolgatni tudja azt az ártatlan pici lelküket. Micsoda gyomorforgató világnézetre utal, amikor valaki azt hiszi, hogy a hazudozást, a károkozást, a hűtlen kezelést meg lehet úszni mindössze annyival, hogy a tényeket felvonultató személy stílusát kifogásoljuk.
Mennyi tragikomédia van egy magyar ember életében! Mert hogy mi másnak nevezhetnénk, amikor egy egykori munkásőr (és itt most az embertípusra gondolok, nem pusztán a tényre) – kiszolgálva a keretként megváltozott segget – a nyugatról ideáramló vadászok védelmében, a hazai vadászok kárára támogatja a kamara elnökét a tagdíj, vagy a vadászjegy árának emelésében. Az pedig maga a magyar ember nyomora, hogy 2018-ban – 28 évvel a rendszerváltás után – egy egykori munkásőr lehet az egyik felelőse a vadászifjúság jövőjének. Nagy szégyen ez nekünk is, de az egész magyar politikának is.
Persze abban biztos vagyok, hogy azóta a megyei pártbizottság első embere meglett korára volt első áldozó, és azóta minden vasárnap morzsolja a rózsafüzért a szentmisén, a munkásőr egyenruhát pedig elásta a kertben. Azt hiszi, hogy akkoriban a papokat átkozni volt kifizetődő, most pedig a „miatyánk” viszi majd előre az életben. Az a kérdés, hogy vajon ilyen egyszerű-e ez a recept.
Glück Balázs
