„Köd van…”

war-fog_1.jpgEz volt az ok, amit az egyik vadásztársam megemlített, amiért az ő megyéjükből nem jött senki a küldöttközgyűlésre. Kétségtelen, tényleg köd volt. Aztán mosolyogva eszembe jutott, hogy micsoda markos legények lettünk mi, magyar vadászok, hiszen nekünk már arra sincs szükségünk, hogy legyőzzenek minket. Elég, ha köd van.

Hogy a ködnek vagy a napirenden lévő döntések iránti felelősségvállalás kényelmetlenné válása miatt volt határozatképtelen a küldöttközgyűlés a kezdéskor, azt biztosan nem tudjuk megítélni. Mindenesetre komoly tükröt tartott elénk az élet. A kamarai választásokra a magyar vadásztársadalom 2,5%-a ment el tavasszal. Vagyis országosan és összesen 1600-1700 fő. A küldöttközgyűlésen a képviselőink alig több, mint fele, 145 ember vett részt, vagyis a vadásztársadalom 1.3%-a képviseltette magát, és döntötte el a sorsunkat.

Ami most következik, azt is ugyanolyan becsületesen és egyenes gerinccel kell csinálni, ahogy ezidáig is működtünk.

A küldöttek felének döntése és az otthon maradottak miatt az a törekvésünk, hogy az OMVK-t a vadászok egy szabadon alkotó, tehetségen alapuló, modernebb, derűsebb szervezetévé tegyük, egyelőre nem valósult meg. Marad ez a szervezet ugyanolyan, vagyis az avítt, tekintélyelvű, humortalan, érvtelen, mogorva, karót nyelt állami vezetőké és hivatalnokoké, a maguk elitista és egoista tudatával együtt. Amilyen immár húsz éve.

A küldöttek mindegyik csoportjának véleményét tudomásul vesszük. Személy szerint senkit nem hibáztatok a közönyössége miatt, mert pontosan tudom, hogy a mi nemzedékünket erre, illetve a büszkeségünk, az értékalapú gondolkodásunk elhagyására „tenyésztettek” a mindenkori, aktuálisan kialakuló hatalmi csoportosulásokkal szemben. A gyávaságra pedig számtalan simogató magyarázatot gyárt a politikai élet a számunkra, amikkel viszonylag könnyen át lehet vészelni azt a néhány lelkiismeret-furdalással teli pillanatot.

A jövőben az eddig a kamarai ügyekre szánt időnket és energiánkat szinte egészében a vadászifjúságra fogjuk fordítani. Szeretnénk megérteni, hogyan és mit tudnánk tenni azért, hogy a gyerekeink, unokáink (vagy éppen azok, akiknek nincs családi kötődésük) egy kibontakozásra alkalmas, élményekkel teli közeget lássanak a vadásztársadalomban, és nekik is annyi örömet okozzon a vadászat, amennyit nekünk annak idején és ma is. Mi szeretnénk a legtöbbet tudni arról, hogy milyen utak vezetnek a fiatalokhoz, milyen problémáik vannak, és mit érdemes kínálni a számukra a vadászaton belül.

Miután vannak ellenfeleink is, kénytelen vagyok néhány dolgot még megjegyezni. Én egy olyan családból származom, ahol a szülők, nagyszülők, testvérek, és mindenki minden porcikájukkal azért próbálnak tenni, hogy a családban a gyerekek boldogabbá váljanak, hogy biztassák őket, hogy tehetséget lássanak bennük. Arra nevelik őket, hogy legyenek méltányosak, segítőkészek, de tudjanak védekezni is, és eközben igazi szeretetteljes légkör vegye őket körül. Majd aztán mentálisan megerősödve kerüljenek ki az életbe. Ilyen közegben nőttem fel, és aki ismer, az tudja, hogy a gyerekeimet is ebben a szellemben nevelem.

Elképzelni sem tudom, hogy képes valaki tiszta lelkiismerettel egy olyan feladatot, mint az ifjúság nevelése, egyszerű propagandává silányítani, vagy szimplán ürügyként használni. Ezt én tisztán rosszindulatként tudom csak értékelni, az eredendő bűnnek, amitől még mindig indulatba tudok jönni. Szóval! Azt üzenem az ellenfeleinknek, hogy ha bármiben, amit az ifjúsági vadászat területén a jövőben tenni szeretnénk, akadályozni próbálnak, higgyék el, bőven van még bennünk spiritusz. Akkor a „Glückék” visszajönnek és – képletesen fogalmazva – még a sz...t is kiverjük belőlük. Jól véssék a fejükbe: mi nem feladtuk vagy elkedvetlenedtünk! Nem tudták elzárni az információ áramlását, nem tudtak lekenyerezni, megfélemlíteni, vagy bármilyen módon ellehetetleníteni. Ha akarnánk, holnap is tehetnénk ugyanazt tovább, mint eddig. Mi döntöttünk úgy, hogy másként lesz a jövőben. Azért nem tartjuk hangsúlyosnak a továbbiakban a kamara és annak munkájának értékelését, mert tiszteletben tartjuk, hogy a kamarai életet meghatározó küldöttek egyhangúlag azt támogatják, ami az utóbbi években volt és most van. Az ő döntésük nekünk fontosabb, mint a vezetőségé. Azoké, akik egyértelműen arra szavaztak, ami van, de azoké is, akik nem mentek el a közgyűlésre. Tudomásul vesszük, hogy a küldöttek az alternatíva nélküli világban hisznek – hangozzék ez bármennyire értelmetlenül is – és alázatosan átengedjük a terepet azoknak, akik ebből profitálnak.

Elégtétel a számunka, hogy még a mostani közgyűlésen is több olyan lépést szavaztak meg, amiket mi tapostunk ki a rendszerből. Ilyen a plasztik kártya.

A teljesség igénye nélkül:

  • hangoskönyvet adtunk ki,
  • elértük az országos küldöttek névsorának, a megyei vezetők elérhetőségének, a küldöttközgyűlések anyagainak és az elnökségi határozatok nyilvánosságra hozatalát,
  • elértük, hogy a kamarai választások titkosak legyenek, és szavazófülkék is rendelkezésre álljanak,
  • ugyancsak sikerült elérni, hogy a tiltott vadászati eszközök birtoklása vadászterületen tilos legyen,
  • sikerült azt is elfogadtatni, hogy a vadkáralap feltöltésekor a tárgyévben kifizetett kár összegét beszámítsák a befizetendő összegbe,
  • a plasztik kártya formátumú vadászjegy napirendre került, és a megvalósítása elkezdődött,
  • egyedüliként mi gyakoroltuk egyfajta felügyeletet a megyei választások felett, aminek köszönhetően elsőként történt a kamara életében olyan, hogy egy megyei választást újra kellett rendezni,
  • mi vetettük fel, hogy legyen – felnőtt felügyelete mellett – ifjúsági vadászat, és 15 éves kortól lehessen állami vadászvizsgát tenni, majd a későbbiekben vadászjegyet váltani, úgy tűnik már ez is megkapja a támogatást, miközben sokáig ellenálltak ennek,
  • ifjúsági programot írtunk,
  • egy új alternatív szervezeti működési szabályzatot készítettünk a kamara számára (bárki összenézheti a hatályossal, és eldöntheti, melyik az ésszerűbb).

Mindezek ellenére számtalanszor kaptuk meg, hogy mi csak kötekedünk, holott ezekért az eredményekért posztról posztra kell megküzdeni, provokálni, időnként méltatni, és játszani ezt a legkevésbé sem szórakoztató macska-egér játékot. Ne tagadjuk, hogy a fenti sikerekhez kellett a másik oldal is. Hogy mindezt a közreműködést a rájuk nehezedő nyomás, vagy a józan belátás eredményezte, nem tudjuk eldönteni. Annak ellenére, hogy rengeteg dolgot „tapostunk ki” a rendszerből, hogy mindannak a versenynek amit diktáltunk kézzel fogható sikerei vannak, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a küldöttek mégis a gondolatmonopóliumban látják a jövő zálogát. Talán ennek a versenynek a jótékony hatása akkor válik igazán láthatóvá, ha egyelőre megszüntetjük ezt az irányt.

Sajnos még ma is ott tartunk, hogy az alternatívát nyújtókat ott hagyjuk a mező közepén, mert azt hisszük, hogy ha ezeknek a lelkes embereknek az igazát tagadjuk – vagy egyszerűen csak köd van – akkor az felment mindenkit a tettek alól, vagy időnként a gyávaság alól is. Az ellenpéldák láttán pedig, amiket a világ elénk tár, mások problémáinak lekicsinylésével próbálunk menekülni, nemzeteket gyalázunk, hiszen a valóságot is le kell mészárolni valahogy ahhoz, hogy mi mint folyamatosan kiszolgáltatott emberekre nézhessünk önmagunkra, ami pedig elhiteti velünk, hogy semmiről sem tehetünk. És ebbe a mocsokba érkeznek a gyerekeink és az unokáink, akiket természetesen ugyancsak mindenféle kifogással szapulunk, miközben épp a csomót kötjük a nyakukon. Számukra csak a monopólium marad, vagy hogy más országokban előbb lássanak perspektívát, mint a saját hazájukban. Talán most az a jobb megoldás, ha megesszük, amit főztünk.

Szeretném, ha a másik oldal alaposan kiélvezné ezt a pillanatot. Bátran megtehetik, mert a mi presztízsünket ez nem érinti. Mi hárman barátok – és mindannyiunk barátai akik igyekeztek segíteni nekünk – ez alatt a három év alatt, szemben a százmilliókkal, a befolyással, a politikai támogatással, alaposan felforgattunk a vadászati közéletet, és a számunkra is megdöbbentő, mennyi mindent sikerült elérnünk ezalatt. Pont ez a „másik oldal” tudja a legjobban, hány alkalmunk lett volna eladni magunkat, és beállni a masszába, tömött zsebekkel, kitüntetésekkel, rangokkal. Mi ennek ellenálltunk. Még a ködben is...

Szeretnénk minden olvasónknak boldog karácsonyt, sikeres újévet és jó vadászatot kívánni.

 

Utóirat

 

A vadgazdálkodási alapról szóló cikkünk második része még megjelenik januárban – mert megígértük – aztán meglátjuk.

Még valami... mert nem tudom megtagadni önmagam. Talán jövőre ennek a kétmilliárdos szervezetnek, amely önmagát szolgáltató kamarának csúfolja, lesz annyi jóérzése, hogy küldjön a tagságnak karácsonyi képeslapokat, de legalább egy jókívánságot a honlapján és a Facebook oldalán. Mert ma még, úgy tűnik, erre nincs belső motiváció, hiszen az utolsó karácsony előtti hírükben, december 22-én a vadászjegy árának emelését népszerűsítik.

Ezen is látszik, hogy e között az emberarcúsággal egyáltalán nem vádolható szervezet és köztünk világnézeti szakadékok vannak.

Glück Balázs