– A kötelező kamarai tagság és az államszocializmus –

Minden cikkem kezdetekor azon aggódom, nehogy megsértsek vele olyanokat, akik mindezt nem érdemlik meg, de miután egy szervezetről képtelenség általánosítás nélkül írni, óhatatlanul is összemosódnak a mögötte álló szereplők érdemei és bűnei. Az elmúlt időszak tanulságai azt mondatják velem, hogy az Országos Magyar Vadászkamarában is vannak olyan szereplők, akik képesek az önkritikára, és lesütött szemmel azt tudják mondani, hogy „sajnos igazad van”. Olyan megyei elnök is van, aki bár elmenne egy kislánynak, ha értünk kell küzdenie, de a rá bízott megyei szervezet szolgáltatói területén példaértékű munkát végez, ami miatt sokkal könnyebb róla méltányosan nyilatkozni. Tőlük a cikkem hangvétele és az elkerülhetetlen általánosítás miatt elnézést kérek. A többieknek pedig azt üzenem, hogy igyanak egy pohárral, mert fájni fognak a következő soraim. Fontos azt is megjegyezni, hogy az országos vezetésnek nagyon korlátozott a befolyása a megyei vezetők felett, ezért a felelősségek is különválnak. Ebből következően valószínűleg az OMVK legfelsőbb vezetése sem repdes a boldogságtól, ha egyik-másik megyei elnökre vagy titkárra gondol. Mindezek fényében az írásom értelmezéséhez elengedhetetlen egy minimális ismeret a kamara működéséről.

A kamarai törvény változása ismét magával hozhatja a kötelező kamarai tagságot, amely a lényegét tekintve azt hivatott szolgálni, hogy a vadászkamara – egy még nem tudjuk milyen eljárás következményeként – ki tudja zárni magából azokat, akik méltatlanná válnak a vadászatra. Miután tudjuk, hogy valóban szükséges egy olyan „fegyver” a vadásztársadalom kezében, amellyel képesek lehetnénk rendet tartani a saját házunk táján, a kötelező kamarai tagsággal elvben egyet lehet érteni. Mindez többletköltséget sem jelent a valóságban, hiszen szinte mindenki kamarai tag ma is. Mindezzel egy probléma van. A jelenlegi OMVK valósága.

Amennyiben ez a szervezet olyan volna, ahol a vezetők körmük szakadtáig védenék a tagjaik érdekeit – ebből következően igazi tisztelet övezné az általuk képviselt szervezetet – akkor hátradőlhetnénk a karosszékben abban a hitben, hogy a vadászati élet valódi szellemi elitjét támogatjuk egy újabb eszközzel, amely végső soron a vadászati közélet megtisztulását eredményezheti. A döntések tisztaságát szinte senki sem vonná kétségbe, hiszen tudjuk, hogy a mi szakmai és szellemi elitünknél aligha tudnánk becsületesebben megítélni az adott ügyet és az érintett személyeket. Mielőtt valaki azt hinné, hogy egy ironikus mese mindez, amit olvas, jelezni szeretném, hogy én tudnék olyan személyeket javasolni, akik véleménye számomra a törvényt jelentené a maguk szakterületén, tehát léteznek ilyen személyek ma is. Kizárólag azért nem sorolom a neveket, mert nem biztos, hogy jót tenne nekik, ha összefüggésbe hoznák őket velem. Azt talán nem is kell, hogy mondjam, hogy a jelenlegi OMVK kapcsán egészen másképp néz ki a helyzet.

Az egyik helyi vadásztársamtól tudom, hogy az ő megyei elnökük – lőtérvezetőként – nem átallotta a az OMVK Sportlövő Szakbizottsága elnökeként azt javasolni, hogy aki évenként nem ad számot a lőtudásáról, annak vonják be a vadászjegyét. Hol máshol kellene mindezt megtenni, mint egy lőtéren? Mily meglepő. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Düsseldorfban nemrég 15 000 vadász tüntetett többek közt egy ilyen javaslat ellen, de ahol már létezik ilyen szabályozás, ott is csak fővadra történő vadászatra vonatkozik.) Az országos kamara mentségére szolgáljon, a vezetők többsége számára ez a javaslat elfogadhatatlan volt. A lőtérlobbinak köszönhetjük azt is, hogy az állami vadászvizsgán előbb kell a gyakorlati vadászlövészetet sikeresen elvégezni, és csak ezt követően kell számot adni az elméleti tudásról. Így a lőteresek akkor is bezsebelik a bevételt, ha az illető később megbukik. Ugyanez a lobbi érte el azt is, hogy nekünk, íjászoknak (továbbá a leendő solymászoknak és az agarászoknak is) mostantól vadászpuskával kell gyakorlati vadászlövészetből vizsgázni, ami szinte már bohózat. A kamara itt is szövetkezett mindenkivel, csak a leginkább érintett tagjaival nem! Mindezt milyen indokkal javasolták? Azzal, hogy többletadminisztrációt jelent, ha valaki kihagyja a gyakorlati vadászlövészetet. Elvégre mi vagyunk őértük nem igaz? Ahogy azt már leírtam, van, aki a saját vadászíjász tagjait szeretné egy hatósági íjtartási engedéllyel jutalmazni, és olyan is, aki ahelyett hogy azt mondaná: „örülök, hogy legalább ti megúsztátok ezt a hülyeséget” kifogásolja, és javasolja, hogy nekünk íjászoknak is pszichológiai vizsgálatra kelljen mennünk. Mert ha a szomszéd tehene megdöglik, akkor az ő rendkívül jó szándékú, tekintélyelvűségben és hatalommámorban megöregedett kicsi lelke azonnal kivirágozna. A vadászvizsga szigorítása is rendkívül gördülékenyen zajlott, amit nem feltétlenül kell a rossz dolgok közé sorolni, hiszen az ismeretanyag bővülése önmagában nem negatívum, egyszerűen csak azt szeretném éreztetni, hogy ha a tagság életét kell nyomorgatni, akkor valahogy a vezetők egy részében egyszeriben burjánzani kezd a találékonyság. Ennek egy újabb fejezete lesz a központosítás, illetve a kötelező kamarai tagság.

Mindeközben az OMVK vezetése tétlenül nézi, ahogy a leggyalázatosabb állapot felé vánszorgunk az új vadászati törvénnyel, és ahelyett, hogy támogattak volna minket munkaanyagokkal, gazdasági hatástanulmányokkal, próbálták volna legalább értelmezni mit is írnak alá, alázatosan bólogattak szinte mindenhez, eltűrték, hogy figyelmen kívül hagyják azok véleményét, akik évtizedek óta a vadászat szakmai, illetve jogi ügyeivel foglalkoznak. De mindezzel még nincs vége, hiszen mást nem hallunk csak azt, hogy Európa a csodánkra jár az új törvény miatt, és minden fajsúlyos változásról azt állítják, hogy „nem kell félni, nem fog fájni”. Az ilyen alaptermészetű szervezetre bátran mondhatjuk, hogy „lefelé tapos, felfelé...” Ebből pedig az következik, hogy felülről „csuklóztatják”, alulról pedig utálják. Ha mindehhez hozzáveszem némely képviselők pökhendi és tekintélyelvű stílusát, akkor óhatatlanul az államszocializmus attitűdjeit fedezi fel az ember. Ezen néha mosolyog, néha dühöng a magamfajta vadász. Ez az attitűd látszik abból is, amikor azt hiszik, hogy ma is olyan világban élünk, ahol az ellenérdekeltség dacára működtetni lehet a nagyvadlétszám-apasztást, a tájegységi fővadászi rendszert, illetve a besúgói hálózat segítségével ki lehet majd zárni azokat, akik nem közénk valók. Azt hiszik, hogy a legalkalmasabb pillanat rávenni a vadászokat az együttműködésre a hibás kilövések szankcióinak újbóli bevezetése kapcsán, amikor veszteségessé válik a vadászati ágazat. Vajon elhiszik azt is, hogy mindezekben partner lesz a többség, és azt is, hogy ha nem lesz az, akkor is le tudják vezényelni valahogy? Mindezt nem azzal magyarázzák, hogy a javaslataik mögé mekkora legitimitást tudtak tenni – ami fogalmilag is kizárt egy klubdélutánon megválasztott megyei vezetőség kapcsán – hanem azzal érvelnek, hogy mindezek azért jók, mert nem tiltakozik ellenük senki.

Kezd úgy tűnni, hogy az OMVK az utolsó olyan szervezet, amelynek sikerült 26 évvel a rendszerváltás után is konzerválnia a szocializmust. Mindezt erősíti, amikor a vadgazdálkodási bizottság elnökéről – aki vesztenivalók egész sorával a háta mögött, kissé rutintalanul kritikát mert megfogalmazni – ezt követően derült ki, hogy rosszul végzi a munkáját, amiért lemondatják, vagy amikor ugyancsak felmerül, hogy az én szakbizottsági tagságomat meg kellene szüntetni a blogom miatt. Az ember ilyenkor csak csodálkozik, csalódott és szomorú, mert azt hitte, hogy bár nagyon kecsegtető a mindenkori politika számára, hogy ezeket az embereket csuklóból, minimális befektetéssel idomítsák, mégis véget akarnak vetni ennek a világnak. Nem ez történik. Akinek pedig továbbra is kétségei vannak, csak gondoljon arra, hány alkalommal kapott meghívót a megyei kamarai tisztújításra.

Nos, egy ilyen szervezet kezében a különféle „rendfenntartó eszközök” az állításokkal ellentétben nem a megtisztulást szolgálják, hanem a karhatalom erejét növelik. Különösen akkor, ha a központosítás tervét is átviszik. Csak a kötelező kamarai tagság ténye, ami a javaslat tárgya, mindeközben a kizárás folyamatáról nem tudunk semmit. Csak nem a későbbiekben központosított vezetés fogja mindezt kitalálni és jóváhagyni? Esetleg a független és jószándékú lőteres elnök, vagy az, aki a saját bevallása szerint sem ért hozzá, esetleg az, aki újabb engedélyekkel akarja kínozni az alattvalóit? Többek között rájuk lesz bízva a vadászjegyünk?

Aki az eddig elhangzottakon felháborodik, annak azt a kérdést tenném fel, hogy egy olyan vadászati érdekvédelmi szervezet, amelyet nyíltan a központosítás irányába tolnak, amelynek ezzel párhuzamosan annak a lehetőségét is megadják, hogy kizárjon vadászokat a soraiból, és ezzel elveszítsék az érintettek a vadásztársasági tagságukat a bevont vadászjegyük miatt, nos egy ilyen szervezet mindezekkel a lépésekkel demokratikus irányba halad-e vagy sem? Ki hitte volna, hogy az ember annak fog szurkolni, hogy  maradjon meg a jelenlegi megyei rendszer, mert tizenkilenc elnök mégis csak több, mint három a „megpuhított” központi bizottságban….

Amennyiben a kizárás feladatát az etikai bizottság kapja meg, felmerül a kérdés, hogy ez a bizottság miért volt feladatok híján az elmúlt évtizedekben? Bizonyára nem azért, mert nem értek rá, hanem azért, mert rendkívül nehéz egy etikai vétségre releváns bizonyítékokat találni, és egy jóérzésű ember valahogy viszketni kezd a feljelentgetésektől. Mitől lesz ez másképp a jövőben?

A szigorítások mindegyikével tulajdonképp csak futunk az események után. Legfeljebb sebtapasznak lehet használni a kötelező kamarai tagságot, ahogy az idomítás eszközeinek szigorítását is. Fejbe lehet verni valakit egy kemény kötésű Széchenyi-könyvvel, de annak a tartalma még nem fogja az illető szellemi képességeit gyarapítani. Gyomorszorító és szánalmas, ami körülöttünk zajlik! Ahelyett, hogy az utókor kapcsán egy nevelési, oktatási stratégiáról, az állatvédelem és a vadászat kapcsolatáról vagy például az újszerű „vadászcserkészet” illetve az ehhez szükséges intézmények létrehozásáról vitatkoznánk értelmesen, és hosszú távú stratégiákat dolgoznánk ki arra, hogyan lehetne az ifjúság számára közvetíteni a vadászat szent törvényeit úgy, hogy mindez egy élmény legyen a számukra, rövid távú stratégiákat hallgatunk az „ütlegelés” különféle eszközeiről, csak azért, mert az érintetteknek a nyugdíjig már nincs sok hátra, és nincs idejük hosszú távú stratégiákkal bíbelődni. Hangsúlyozom, tisztelet a kivételnek!

Az OMVK-nak ideje lenne szervezetileg, az arculatában és a karakterében is megújulnia, még mielőtt a politika fiókszervezetévé válik teljes egészében, mert az elmúlt évtizedek elhasználták, és ebben a formájában mára súlytalanná is vált. Mindezért kötelező tagsági díjat fizettetni egészen elképesztő. 

Utóirat

Sokan kérdezték az elmúlt hetekben, élvezem-e, hogy végre leírhatom azokat a dolgokat, amikről a vadásztársadalom jelentős része csak egymás között szokott beszélni, vagyis hogy jó érzés-e „kiosztani” a vezetőinket. A legkevésbé sem élvezem, igaz ad némi elégtételt. Mindeközben szomorú vagyok, hogy ilyesmire kell pocsékolni az energiáinkat.

Nyolc éve vagyok egy érdekvédelmi szervezet egyik vezetője. Az elmúlt időszakban soha egyetlen olyan nyilvános performance-om sem volt, amelyben ilyen arrogánsan, és tapintatlanul írtam volna a jelenlegi állapotokról, tehát nem vagyok az az „örökös ellenzéki” típus. Aki engem ismer, az tudja, hogy kifejezetten nem szeretem azokat, akik folyton a „mi, vagy ki ne legyen” stílust megoldásként próbálják eladni. Számtalanszor mondtam nekik is és másoknak is, hogy nem háborogni kell, hanem alázatosan végezni a dolgunkat. Ha megszületnek a javaslatok, és kellő alapossággal megindokoljuk ezeket, akkor meg is lehet mindezeket valósítani, mert ez már nem az a világ, mint ami volt. Most végre az kell, hogy számítson, ki mennyire felkészült. Még csak nem is a vadászati törvény részletei miatt kezdtem igazán háborogni. Sokkal inkább az dühített, hogy mást sem hallok, csak azt, hogy „ez megint egy olyan világ ahol jobb csendben maradni”. Minket, a blog szerkesztőit nem érdekel, hogy személyükben kik a kamara vezetői. Nem törekszünk babérokra, és nem is célunk bárkit megbuktatni, vagy hatalomra segíteni. Részünkről akár a jelenlegi gárda is maradhat a helyén, ha egy fordulattal végre az érdekeink képviseletének élére állnak. Mondjuk ezt akkor is, ha közben a fordulat tekintetében kétségeink vannak. Ezzel együtt mi úgy gondoljuk, hogy az elvégzett munka számít, nem a személyes szimpátia, vagy az antipátia!

Kár volna tagadni, hogy engem nem érintenek közvetlenül a vadásztársaságok pénzügyi problémái, sőt a vadászat szakmai kérdéseit illetően is rengeteg nálam sokkal felkészültebb szakember van köztünk, azt sem hiszem, hogy a bölcsek köve nálam lenne, és bizonyára tévedhetetlen sem vagyok. A baj azonban az, hogy akiket a problémáink érintenek, nem mernek, vagy nem akarnak megszólalni, mert nem tudják felmérni, hogy ezzel ártanak vagy használnak maguknak. Mögöttük a vadászatra alapozott egzisztencia áll, és éppen ezt használják ki azok, akiknek az egykori korszellemből megmaradtak a beidegződéseik, és az eszközeik. Mindezek miatt kénytelen vagyok felvenni ezt a szerepet helyettük, miközben a háborgás helyett szívesebben írnék olyan dolgokról, amelyek előre is visznek minket.

Be kellett látnom, hogy egy seregszemle erejéig muszáj értékelni a jelenlegi helyzetet, még akkor is, ha ez agresszív háborgásnak is tűnik. Ezért is született ez a blog. Az érintetteknek azt javaslom, hogy ha tetszik, ha nem, szorítsák össze a fogukat, és bírják ki amíg végzünk. Én legalább úgy várom, hogy a végére érjünk az állapotfelmérésnek, ahogy ők, és aztán olyan cikkeket írhassunk, amelyeknek az olvasottsága töredéke lesz a jelenlegi „beolvasós” stílusúaknak, mert a jövőnkről szólnak, és sajnos az építkezés nagyon keveseket érdekel. Addig pedig, amíg elérkezünk ide, továbbra sem marad más, mint az, hogy a kamarai folyosó sarkán lévő MAVOSZ raktári számmal ellátott fogasra akasszuk a kabátunkat nap mint nap.