A vadászati hatalom természetrajza II.

–  II. rész –

 A „NAIV VAGY” ÉRV

bt-arrogance-atheism_1.jpg

„A szociopata olyan személy, aki nem képes az empátiára, azaz az együttérzésre. Képtelen magát valaki más helyébe képzelni, és felvenni a nézőpontját (…) Egy bármilyen versenyben, amely nem minden ízében teljesen a nyilvánosság előtt zajlik, ez az embertípus óriási előnyben van mindenki mással szemben.” (Duncan Shelley)

A szociopata ember ellentéte az ún. „naiv”, aki a dolgokat anyagi, és szellemi természetében egyszerre vizsgálja, érdekli mások problémája, és szempontként kezeli őket, felelősséget érez irántuk, és halmazati büntetésként ráadásul mindezt ingyen csinálja. Az ilyenekre ma párás szemmel, lesajnálóan mondják, hogy „de kis aranyos”. Ez a lesajnáló magatartás valójában a problémához fűződő tehetségtelenséget igyekszik palástolni, ami szimbolikusan mutatja, ha nem az igazi szellemi elit van hatalmon. A „naiv vagy” valójában abból fakad, hogy az illető tehetségtelenségéből fakadóan egy-egy feladatot nem tud megoldani, azt pedig egyenesen lehetetlennek érzi, hogy ez másnak sikerüljön, valamint hatáskör-túllépésként érzékel minden ötletet, ami nem tőle származik. Ezért kell elkenni az ilyen helyzeteket azzal, hogy az ötletek egész sorát felvonultató embert naivnak nevezzük (értsd: lesajnálóan lehülyézzük), amivel végső soron megpróbáljuk minden erénye ellenére a vesztes oldalra kényszeríteni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek valóban szélsőségesen idealisztikus emberek, akik valóban egy nem létező világban tobzódnak. A valóság azonban az, hogy egy hatalomban lévő személyt nem annak a vizsgálata érdekli, hogy a vitapartnere melyik csoportba tartozik, hanem a „naiv vagy” stigmát fegyverként használva próbálja elrejteni a saját töketlenségét, vagy gyávaságát, miközben győzni is akar, ezért naivnak titulálva a másikat a lesajnálás fegyverével igyekszik a sárba döngölni. Így megússza a munkát, illetve a hiányosságai sem kerülnek napvilágra. Ennek következtében a semmitevéssel évtizedeket is túl lehet élni a hatalomban anélkül, hogy ez feltűnne.

A védekezésre soha jobban nincs szükség, mint akkor, amikor valaki arra vetemedik, hogy hatékonyságra ösztönözze a hatalmat, és ennek érdekében ötletei vannak, és dolgozni kezd. Ezt a hatalom vészhelyzetként értékeli, és azonnal felsorakoztat mindent, amit csak tud annak bizonyítására, hogy ezeket az ötleteket miért nem lehet megvalósítani. Az ambíciót – mint valami idegen testet – a rendszer igyekszik kilökni magából, hiszen ezt az éppen regnáló hatalom érdekei ellen valónak tekinti. Épp ahogy egy átlagos munkahelyen sem szeretik, ha valaki a szorgalmának köszönhetően túlteljesíti a normát. Egy ilyen helyzetben – ha egy vezető régóta része a rendszernek – a tapasztalatból fakadó „hitelességével” próbálja tekintélyből megsemmisíteni az ötletet, és alkalmazza a „naiv vagy” érvet.

 

A „FONTOS VAGY” LÁTSZATA

„A vadászati törvény előkészítő munka során mindenki elmondhatta a véleményét”. Nem tudom, feltűnt-e, hogy szinte mindenhol így fogalmaztak: „elmondhatta a véleményét”. Elsőre micsoda demokratikus, és kegyes ez a szókapcsolat! A valóság azonban az, hogy volt alkalmam meggyőződni róla, miszerint az OMVK elnöke a javaslatainkat olvasatlanul tette a fiók mélyére, és máig fogalma nincs róla, hogy milyen érvek alapján, milyen javaslatokkal kerestük meg. A „fontos vagy” látszata arról szól, hogy „elmondhatod”, mi a javaslatod, miközben nem törődve azzal, hogy mennyi munka van egy ilyen dokumentumban – amit mi fizetés nélkül, a szabadidőnk terhére állítunk össze – lelkiismeret-furdalás nélkül a fiók mélyére süllyesztenek. Hogy haragszom-e ezért? Nem. De elgondolkodtat, hogy mennyi ember alkotó energiája mehet így veszendőbe. Ezeknek az embereknek így veszik el a kedvét az aktív közéleti részvételtől, hiszen az eredménytelenség megöli az ambícióikat. Ami persze nem egy probléma, hanem maga a cél. Ez a jelenség az, aminek törvényszerű következménye a közöny, hiszen az emberek tudatába ég – tapasztalati úton – hogy „nem érdemes”.

A „fontos vagy” látszata a pszichológiai fegyvertár része, aminek az a lényege, hogy amíg ezt elhiszed magadról, addig nincs veled gond, mert ugyan senki nem tesz az érdekedben semmit, de te mégis elégedett vagy, mert úgy érzed, mintha mindig történne valami előrelépés. „Éljen! Megint meghallgattak!” Ha pedig – ahogy én most – kifogásolod ezt, és azt mondod, hogy ez nem sok, akkor hálátlan leszel. Hiszen elmondhattad, nem?! Ahogy az egyik filmben mondták: „A hatalom fele a látszat”.

Ennek a jelenségnek köszönhető, hogy az új vadászati törvény kapcsán hároméves egyeztetést emlegetnek, ami valójában – lóhalálában – öt hónapig tartott. A teljes folyamat ugyan 2012 nyarától 2015. október 27-ig, az Országgyűlésnek történő benyújtásig tartott, de ennek az időszaknak a legnagyobb részében nem folyt valódi társadalmi egyeztetés, hiszen a kormányzati szándékokkal csak 2015. május 21-én, a koncepció nyilvánosságra hozatalakor szembesültünk. A vadásztársadalom számára itt is csak az apróságokhoz lehetett hozzászólni, mert ezzel már imitálni lehetett, hogy „fontos vagy”. Zömében jelentéktelen dolgokban engedett a törvényalkotó, miközben a legfajsúlyosabb kérdésekben – mint például a vadkáralap, vagy a tájegységi fővadászok rendszere – nem szakmai, hanem politikai döntés született.

 

Utóirat

 „Az emberiség 1%-a tartozik a szociopaták táborába. Míg a többség hatalmas kövekkel megrakott hátizsákokat és táskákat cipelve áll a rajtvonalhoz, bennük a lelkiismeret, az empátia, az erkölcs, az etika, a morál, és az ehhez hasonló nehezékekkel, addig a szociopata repül a cél felé. Előfordul, hogy egy kellően elszánt ember – aki a 99 százalékhoz tartozik – felismeri, hogy a verseny  hangoztatott, és VALÓS szabályai között óriási az eltérés, és ahelyett, hogy feladná, magát megacélozva versenyben marad, és győzelemre tör. Két dolgot tehet. Az egyik, hogy szociopatákat alkalmaz bizonyos feladatokra, a másik, hogy elkezdi akarattal kifejleszteni magában a szociopata vonásait. A szociopatának olyan húzásai vannak, melyeket ellenfeleik elképzelni sem tudnak, végrehajtani pedig végképp nem, mert visszatartja őket az emberségük. Azonban ha az egészséges ember sikerrel is jár, és megnyeri a versenyt, a mesterségesen eltorzított személyiség nem marad következmények nélkül. Mivel, ő valójában nem szociopata, képes a megbánásra, és képes az empátiára, ezért lelkileg belerokkan a győzelembe.” (Duncan Shelley)

Végezetül tehát két személyiségben lehet meghatározni a vadászati hatalom mai emberét függetlenül attól, hogy megyei, országos vagy politikai vezető az illető. Van a szociopata, és a szolgalelkű. Az előbbi közveszélyes, az utóbbi ártalmatlan, de eredménytelen is. Csoda, hogy ha valaki dolgozni, tenni akar, eközben normális emberként menekül az elől, amit ma hatalomnak hívnak? Mindezek fényében egy magunkfajta normális emberi létre vágyó bloggernek nem maradhat más célja, mint hogy a hatalom, és a plecsnik igénye nélkül „váltsa meg a világot”. Remélhetőleg választ tudtam adni arra, hogy miért nem látni majd engem egy választási hadakozásban sem. Ki tudja? Talán lesz majd olyan vadászati vezető a jövőben, aki rácáfol a fenti gondolatokra.

Bizonyára lesz olyan is, aki a fentieken megsértődik. A kérdés csak az, hogy nekem, és a hozzám hasonlóan évek óta ingyen, a családunktól elvett szabadidőnkben dolgozó vadásznak kell-e, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen emiatt, és sajnáljam-e azokat az állami erdészeti alkalmazottakat, vagy politikusokat, akik közép- vagy felső vezetőként a mai átlagbér többszöröséért lettek a „kamarai háziasítás” főszereplői. Viseljék el, mert ezért a pénzért ezt is nyelni kell.

Ezek a gondolatok egy kényelmes helyzetben kerültek megírásra, hiszen én nem függök egyetlen vadászati vezetőtől, vagy politikustól sem. A korrektség érdekében fontos leszögezni, hogy mivel mindenkinek van főnöke, egy alkalmazott esetében az alkalmazkodás természetes, de ez nem azonos a szervilizmussal, és nem feltétele a mások érdekeinek figyelmen kívül hagyása, a munkájuk semmibe vétele. Nem szeretnék lelkiismeret-furdalást okozni azoknak, akiknek az egzisztenciája szociopatákon, vagy szolgalelkű embereken múlik, mindössze arra szeretném sarkallni őket, hogy a maguk alkalmazkodása közben, próbálják megőrizni a józan eszüket. Ahogy Márai írta: „Nem akarok „elismerést”, sem elégtételt, sem visszhangot. Nem akarok mást, csak erőt, hogy az árulás és a csalás közepette utolsó pillanatig legyen erőm figyelni és gondolkozni.” Talán jól jön ez még egyszer.