Mert a jelenlegi helyzetben nehéz a mai vadgazda képzésre – mint pótolhatatlan tevékenységre  – tekinteni. Mindenekelőtt fogalmazzuk meg példákkal, hogy az élet különféle területein mi a szerepe a felsőfokú képzésnek! Az ipar nem tud létezni nélküle, hiszen a gazdasági kényszer, a társadalmi igények folyamatos kihívásokat támasztanak a mérnökök számára. Az építészek felé aktuális elvárás a mind nagyobb energiahatékonyság, műszaki mérnökök hada kell, hogy a kényelmi eszközök, gépek, műszerek stb. fejlesztésén dolgozzon. Az orvostudományról, gyógyszeriparról nem is beszélve. A felsőfokú képzés jelentősége akkor lenne igazán érzékelhető, ha nem lenne, mert ilyenkor az élet adott területén gyakorlatilag megállna a fejlődés. Nézzük meg e szerint a szempont szerint, hogy mi lenne a magyar jelenlegi vadászati felsőfokú képzés nélkül a vadgazdálkodással! A választ mindenki tudja, legfeljebb nem meri kimondani. Semmi! És ebben a tényben össze is van foglalva a lényeg, mert valaminek a hiánya a jelentőségét is megmutatja. De boncoljuk tovább ezt a helyzetet.

Maradjunk azoknál a területeknél, ahol a felsőoktatás valódi kihívásokkal találja szemben magát. Az ipar területén például egyszerre egy egész sor feltétlenek kell megfelelni, mint például a gazdaságos gyártás feltétele, az esztétika, a gyártástechnológia lehetőségei, a piaci igények, és az etikai korlátok. Nézzük meg, hogy mi a helyzet a vadászat berkein belül ugyanezen szempontok alapján!

A szakmai verdiktet (értsd most: a tájegységi rendszert) állami megrendelésre kidolgozó gödöllői Szent István Egyetem szakemberei, nem vadásznak. A magyarázat valahogy úgy hangzik, hogy ők kutatók, és a kutatói tevékenységhez nincs szükség rá, hogy vadásszanak. De van! A vadászat egy komplex tevékenység. Aki azt állítja, hogy hasznos munkát tud végezni a vadásztársadalom számára úgy, hogy a szakmai, ökológiai szempontok mellett – nem vadászként – figyelmen kívül hagyhatja a gazdasági, a vadászetikai, illetve kulturális szempontokat, annak a szava, és jelentősége marginálissá válik, mert így csak egy elkülönült szubkultúrát képvisel, és nem az egyetemes magyar vadászat hasznára teszik a dolgát. Mivel ez történik, a következmény sem maradhat el. Lényegében semmiféle zökkenőt nem jelentene a magyar vadászat számára, ha holnaptól megszűnne a felsőfokú vadászati képzés, mert a bizonyítványgyártáson kívül nem hiánypótló a szerepe. Minderről persze nem csak az intézmények tehetnek, de erről majd később.

Az ipar is sokszor elsőre lehetetlennek tűnő feltételeket támaszt a mérnökeivel szemben. De kitől várják normális esetben a megoldást, ha nem az ún. szellemi elittől? Miközben a magyar vadásztársadalom azt várná el a felsőfokú oktatást meghatározó intézményektől, hogy találjanak megoldásokat például a vadászat gazdasági kényszerei és a vadászetika ellentmondásos feltételei között, figyelembe véve a szakmai, ökológiai szempontokat – ergo komplex, és ebből fakadóan életszerű döntéseket hozzanak, mindent figyelembe véve – aközben az ún. szellemi elitünk egy része felteszi a kezét, és azt mondja, hogy ők kutatók, nem vadászok, nekik csak a szakmai dolgokkal kell foglalkozni, a gazdasági, illetve etikai kérdések nem az ő asztalukra tartoznak. Vajon az a gépészmérnök, aki egy olyan gépet tervez, ami háromszor annyiból gyártható le, mint a konkurenciáé, az állásában maradhat-e, ha közben elvben, és a fizikai feltételeknek megfelelő munkát alkotott? A vadászati felsőoktatás meghatározó intézményeként a gödöllői egyetem képviselőinek is meg kellene végre érteniük, hogy a vadásztársadalom szempontjából az ún. „jó döntés” nem korlátozódik az ökológiára. A feladat nem úgy szól, hogy lőjük a disznót ahol érjük, mert ehhez nincs szükség tudósokra, hanem úgy, hogy a disznóállomány féken tartását a vadászetikai szabályok figyelembe vétele mellett kell megoldani. A feladat összetettebbé válik ugyan, de ezek az igények, az intézményeket pedig azért tartjuk, mert az onnan kikerülő mérnököktől elvárhassuk, hogy komplex és innovatív megoldásokat szállítsanak a részünkre. Ha az érintett kutatóink vadászok lennének, máshogy nem is merülhetne fel ez a feladat bennük. De nem azok. Ezért fordulhat elő, hogy az érintett egyetem vezetője arról beszélt az egyik nyilatkozatában, hogy a nagyvadlétszám csökkentése érdekében „új eszközök” használatára lesz szükség. Az ő szempontjából érthető, hisz nem egy vadászról beszélünk, és az eszközök bizony manapság hatékonyak. Talán így egy kicsit jobban érthető, hogy mi a bajunk ezzel a „csak kutató vagyok” hozzáállással.

Ha a hasznosságról esik szó, ne menjünk el a soproni egyetem mellett sem. Hasznos volt-e az a sok millióból finanszírozott program, amit az egyetem a fogolyállomány megmentése érdekében folytatott?

Van persze erre az eredménytelenségre univerzális válasz. „Nincs elég pénz”. Miért, amikor volt pénz, volt innováció is? Hol, és mi?

Ha már belekezdtem, beszéljünk ennek a problémának az emberi vonatkozásairól is. Mondjuk ki, hogy a vadászati felsőoktatás képviselőinek a megállapításai tökéletesen súlytalanok a magyar vadászati életben. Nincs tekintélyük, és senki sem foglalkozik azzal, hogy mit mondanak. Ehhez persze kell az is, hogy a vadászat egy olyan egészen különleges tevékenység legyen, amihez mindenki ért. De kell az is a tekintély hiányához, hogy a képviselők egy része legfeljebb tudományos előadásokon találkozik vadászokkal, vadat talán még nem is zsigereltek, egyetlen vadászati kollektívához sem tartoznak, nem gubbasztottak sosem átfagyva, vagy átázva a vadásztársakkal a vadászházban, vagyis nincsen semmi, ami alapján azt mondhatnánk róluk, hogy „egyek közülünk”. A tekintélyük hiánya miatt meg persze van az a következmény, hogy „a magyar vadász hülye”, amiért nem figyel rájuk.

De legyünk igazságosak. Kell persze az is hozzá, hogy az átlag magyar ember és vadász nem olvas, vagyis nem akar tanulni. Ebből következően a hasznos szakmai információk célba juttatásának nagyobb reklámot kell csapni, mint a legújabb éjjellátónak, és akkor még nem beszéltünk az üzleti érdekekről, amik mögött ott vannak a vadkerítés forgalmazóktól a távirányítású fegyverdílerekig sokan.

A kérdés az, hogy a vadászati felsőoktatás, illetve a gyakorlat képviselői közti ellenérdekeltség jó hatással lesz-e a magyar vadászatra. Alkalmas lesz-e ez az elkülönült érdekrendszer arra, hogy a magyar vadászat ismét az egekbe emelkedjen, mint ahogy azt a jogtörténeti jelentőségű vadászati törvényben ígérik a számunkra? A hasznunkra válik-e, ha az oktatás képviselői odaállnak a politikai ötletelés mögé a fennmaradásuk érdekében? Elképzelhető-e, hogy az orvosi egyetemen olyan kutatók, és tudósok oktassanak, akik nem gyakorló orvosok, és akik ilyen formán ne tudnák, hogy vannak bizonyos etikai normák, amelyek határt szabnak a megvalósításnak, és ne tekintenék kötelezőnek mindezeket a maguk számára? Mellettünk vagy ellenünk dolgoznak-e azok, akik pusztán számolható, mérhető tudományos magyarázatokat adnak azok szájába, akik a szabadtartású állattenyésztés egy formájaként tekintenek a vadgazdálkodásra, figyelmen kívül hagyva annak minden kulturális, vagy történelmi értékét? A hasznunkra válnak-e azok az intézmények amelyekben nem a létező közösségi igényhez igazítják a kutatói munkákat, hanem – a vadászat komplexitása iránti közönyösségükből fakadóan – saját privát értelmezéseket gyártanak le lombikokban, és mindezeket igyekeznek másokra erőltetni? Magyarázatul pedig a legolcsóbb szöveggel védekeznek: „Fejlődik a világ” De ami súrolja az undor határát, az az, hogy mindezt érvekkel, meggyőzéssel nem tudják végig vinni, ezért inkább a politikát használják ostornak. Van-e értelme egy olyan felsőoktatásnak, ami a könyvtár számára gyártja a tudományos értekezéseket? De az a kérdés is joggal merül fel az intézmények védelmében, hogy a tudomány számára megfogalmazott feladatok, kérések – a megbízók részéről! – egyáltalán feltételül szabják-e a vadászati kultúra figyelembe vételét? Azokra a megbízókra gondolok, akik mostanában hűvös kimértséggel mondják nekünk, hogy a vadászat bizony drága mulatság, ezért tudomásul kell venni, hogy a jövőben az vadászik, aki meg tudja fizetni. Igen ám, de érdekes módon amikor a malacos kocák szándékos elejtése kerül napirendre, ugyanezek az emberek azonnal a vadkárral védekeznek, és akkor már nem igazán jut eszükbe az előző mondat. Vajon ők szóltak-e, amikor a malacos kocák elejtéséről olvastak a tájegységi tervekben, hogy: „Sanyikám. Ezt felejtsd el, mert vadászok vagyunk, nem primitív állatok.” Szakítottak-e időt rá mondjuk két Széchenyi idézet olvasása között?

Glück Balázs
2016. november 18.