Néhány évvel ezelőtt arra jutottam, hogy az egyik nagyra becsült vadásztársamat egy kitüntetésre terjesztem fel. A hatvanadik életévét töltötte be abban az évben, és egy rendkívül tartalmas, illetve hasznos életpályát tudhat a háta mögött. A beadott írásos anyag négy és fél oldal lett, ami 11670 karakter. Történt mindez abban a naiv hitben, hogy egy ilyen kitüntetés felterjesztéséhez bizony meg kell győzni a kuratóriumot. Tulajdonképp úgy viselkedtem, ahogy szerettem volna, hogy működjön a rendszer.
Az első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy ezt a plecsnit legutóbb Semjén úr kapta, és egyelőre nincs még eldöntve, hogy ezek után megkaphatja-e egyáltalán élő ember valaha is. Végül – a Magyar Nemzeti Vadászrend helyett – lett belőle egy vadászkamarai aranyérem. Megjegyzem, ma már lebeszélném róla az illetőt! Mindezt azért írtam le, hogy demonstráljam, miszerint értem azokat, akik abban a hitben igyekeznek kitüntetést adományozni, vagy éppen elfogadni, hogy az egész odaítélési folyamat egy releváns, dilemmákon, és érveken alapuló, ranghoz méltó processzus. Na... őket fogom most kiábrándítani!