Koncz Gábor egy fél etikai vétséget már elkövetett. Néhány hónapja ez még egyértelműen etikai vétség is lett volna. Tette nagyközönség előtt, élő adásban, határozottan. Nem szoktunk spekulálni, gyanúsítgatni, most sem tesszük: ez ténykérdés. Mi következik ebből? Nem... nem az. Hanem hogy ő lett a „Vadászat nagykövete”, tapsvihar közepette, a legnagyobb éves vadászati rendezvényen. Úgyhogy kénytelenek vagyunk rendhagyó módon már megint ezzel a szerencsétlen vadászkamarával foglalkozni. (Nyugi, fiúk odaát, csak a konkrét ügy kapcsán, nem rendszerszinten.)

Néhányan furcsállották, hogy hónapokkal ezelőtt, amikor a Nimród államosítása megtörtént, egyetlen posztot sem írtunk a témában. Pedig én ezt megírtam. A barátaim és Szerzőtársaim azonban figyelmeztettek, hogy tegyek kötőféket az igazságérzetemre, mert mi arra szerződtünk, hogy a vadászati közélet szereplőit értékalapon kritizáljuk vagy magasztaljuk. Kifejezetten személyes konfliktusokat pedig csak a szükséges és elégséges mértékéig vállalunk. Igazuk volt! A cél tehát az volt, hogy mindenekelőtt várjuk meg, amíg megjelenik az első államosított szám. Legyen az a mérce. Ez megtörtént!

Kovács Zoltán úr – mint főszerkesztő – Kittengberger Kálmánt idézi az első számban: „minden erőmmel azon leszek, hogy lapunk a külföld első vadászújságaival is fölvegye a versenyt”. Kényelmes tehát a helyzetünk, mert nem szubjektív módon kell a célokat és eredményeket megfogalmazni, illetve megítélni. Korrekt módon megteszi ezt helyettünk a főszerkesztő. Lássuk tehát, hogy – figyelembe véve, hogy ez csak az első szám – látható-e ennek a célnak, vagy legalább az efelé való törekvésnek valamilyen nyoma.

„Tudom jól, hogy Kerpely Béla barátomnak helyét, ki a magyar vadászati irodalom terén oly eredményes és serény munkát fejtett ki, nehéz lesz betölteni, de erős igyekezettel akarom, hogy pótoljam azt!"

Többek között e szavakkal köszöntötte olvasóit Kittenberger Kálmán, amikor a Nimród főszerkesztője lett. Benne járt a férfikor javában, de volt benne alázat a téma, a lap, az Olvasók iránt, nem akart egyből megmondóember lenni, nem volt lesajnáló a kritikusaival szemben. Oka pedig lett volna rá: ő ugyanis a saját erejéből lett valaki, nem az aktuálisan regnáló hatalom kegyeltjeként, nem egykori osztálytársak egyengették az útját a főszerkesztői vagy éppen főszerkesztő-helyettesi székig, ha értitek, mire gondolok. Hogy miért írom ezt, arról bővebben itt.

És van más különbség is. Kittenberger talán jobban átlátta az elődei munkásságát, és Kittenberger újított. Például abban, hogy az általatok bálványozott címlap, amivel átvette a lapot 1920 szeptemberében, 1921 áprilisában már módosult is.

Bors Richárdnak, a Nimród Vadászújság főszerkesztő-helyettesének, az „Egy a Természettel Vadászati és Természeti Világkiállítás” szakmai igazgatójának érdemei szerint, a „Garancia” című „cikkére” a „megújult” Nimródból

forrás: Nimród Facebook Oldal

Mielőtt a lényegre térek, egy megjegyzés: dehogy kellene. Dehogy kellene írni „a szarvasbőgésről meg a szeptemberről meg a vadászati idénykezdetről”. Mert azt előttetek már megírták. Évente. Vagy 20-30 éven keresztül. Két újságban. Megírtad te magad is. (Jól is tetted, különben sosem tudtuk volna meg 2014-ben, hogy „Az utolsó utáni órában vagyunk és gímszarvasaink lassan, óvatos léptekkel elindultak a hazai apróvad nyomában a vesztőhely felé." Biztos ezért lett az akkori 102 000 helyett mostanra 114 000. Megmentetted a gímszarvast.). De vissza a bőgéshez: nem kellene, hanem lehetne írni róla. Ha van mit írnotok ahelyett, hogy hatvanadszor is lerágjátok ugyanazt a csontot. Ez lenne a dolgotok, tudod: a szaksajtóé. Kitalálni, megújulni, felkelteni az olvasó figyelmét. Amúgy talán túlteszed magad rajta, hogy ha nem is kellett volna, ti azért csak megtettétek: a tartalomjegyzék szerint a szarvasbőgésről szól a „jelentős változásokon átesett” lapotok, öt oldalon keresztül. Feltűnt? Ez a címe a résznek: „Szarvasbőgés.” „Sznob, röghöz kötött és maradi” ezzel foglalkozni, ahogy a lapotok 51-ik oldalán írod. De nem ez az apró ellentmondás a bajom az újságotokkal.

Rendszeres olvasóink megszokhatták, hogy a konkrét céljaink, értékeléseink, oknyomozásaink mellett egyfajta ideológia útkeresést is folytatunk, amellyel másokat is arra próbálunk ösztönözni, hogy elmélkedjenek a körülöttünk zajló eseményekről, és ezen belül a vadásztársadalom szűkebb világáról is. Úgy gondolom, hogy ennek jegyében érdemes elolvasni az alábbi gondolatokat.

Egy érdekes kísérletet szeretnék megosztani önökkel, amelyről videó is készült. Biztos vagyok benne, hogy mindenki számára érthető lesz, miért teszem ezt közzé egy vadászatról szóló blogban:

Ha feltennénk azt a kérdést, hogy vajon szükség van-e türelemre a vadászat során, azt hiszem, szinte mindenki azonnal rávágná, hogy nem egyszerűen szükséges ez a képesség, hanem elengedhetetlen. Igen ám, de akkor a vadásszá nevelés folyamatában miért nem kap elegendő hangsúlyt? A választ is tudom. Azért, mert úgy gondoljuk, hogy a türelmesség személyes adottság kérdése, vagyis egy velünk született tulajdonság, vagy épp annak hiánya. Ha elindulunk ezen az első megítélésre jelentéktelennek tűnő fogalom fejtegetésén, nagyon tanulságos és érdekes következtetésekre juthatunk, amelyeken érdemes minden pedagógusnak elgondolkozni a jövőben. Mindezzel az ifjúság neveléséről szóló elmélkedésünk újabb fejezetét kezdjük meg.

Egy fantasztikus könyv nyomán született a következő poszt, amit nem hogy ajánlok mindenkinek, de mindazok számára szinte kötelezővé tennék, akik erdei iskolákat üzemeltetnek, vagy az ifjúsággal foglalkoznak. A könyv szerzői Herbert Renz és Polster Gerald Hüthet, a címe: Vissza a gyökerekhez, avagy így fejlődnek „ezek a mai gyerekek”.

Mindazt, amit a kamarai vezetésen számtalanszor számon kértünk, magunkra nézve is kötelezőnek tartjuk. Ez pedig a felkészülés fontossága, ami elengedhetetlen, ha az ember tudni akarja, hogy miről beszél, és képes akar lenni rá, hogy meg tudja védeni a saját álláspontját. Ennek a szellemében ajánlom ezt a könyvet, és az ebből származó szemelvények mellé odatenni a saját gondolataimat is.

Ez a könyv számtalan érvet sorol fel amellett, hogy az emberi faj természetes közege az igazi tanterme is egyben, és az ösztönös természetbe vágyódás nem a véletlen szüleménye.

Mint megírtuk, tudomásul vesszük, hogy a magyar vadászoknak megfelel a mostani vezetésük, „érdekképviseletük”, így nem próbálunk változtatni a véleményünk szerint mindnyájunkhoz méltatlan állapotokon. Ehhez tartjuk is magunkat. Ám a nekünk publikációra küldött leveleket, ahogy eddig, ezután is közzé fogjuk tenni. Nem kommentáljuk, ha valaki akar reagálni, azt is publikáljuk.

András véletlenül vette észre, hogy a kamara honlapjáról eltűnt a főtitkár életrajza, és tippe is van rá hogy miért.

A vadászati törvény jogtörténeti jelentőségű 2015-ös módosítását követően minden vadásznapi frázispuffogtatáshoz muníciót szolgáltattak a hagyományos vadászati módok. Bajdik Péter (akkor még mint minisztériumi főosztályvezető) sem akart ebből kimaradni a 2017-es Fehován:

„egy olyan törvényt sikerült előkészíteni, amely mind a földhasználóknak, mind a földtulajdonosoknak, mind pedig a vadásztársadalomnak, a természetvédelemnek és a Magyarországon szereplő hagyományos vadászati módok képviselőinek is egy előremutató törvényt jelent.”

Azt hiszem, nehéz helyzetben lett volna Bajdik (akkor még főosztályvezető) Péter, ha neki szegezik a kérdést, hogy ugyan miben is használt a törvénymódosítás a vadászíjászoknak, mert amit mondott, az igen frappáns lózung, de soha nem volt igaz. Legalábbis ami a vadászíjászatot (a legtöbb művelővel büszkélkedő hagyományos vadászati módot!) illeti. A 2015-ös módosítások ugyanis semmilyen pozitív változást nem hoztak a vadászíjászatot gyakorló, vagy azt akár csak elkezdeni tervezők életébe, negatívumot viszont kettőt is:

Ez volt az ok, amit az egyik vadásztársam megemlített, amiért az ő megyéjükből nem jött senki a küldöttközgyűlésre. Kétségtelen, tényleg köd volt. Aztán mosolyogva eszembe jutott, hogy micsoda markos legények lettünk mi, magyar vadászok, hiszen nekünk már arra sincs szükségünk, hogy legyőzzenek minket. Elég, ha köd van.

Hogy a ködnek vagy a napirenden lévő döntések iránti felelősségvállalás kényelmetlenné válása miatt volt határozatképtelen a küldöttközgyűlés a kezdéskor, azt biztosan nem tudjuk megítélni. Mindenesetre komoly tükröt tartott elénk az élet. A kamarai választásokra a magyar vadásztársadalom 2,5%-a ment el tavasszal. Vagyis országosan és összesen 1600-1700 fő. A küldöttközgyűlésen a képviselőink alig több, mint fele, 145 ember vett részt, vagyis a vadásztársadalom 1.3%-a képviseltette magát, és döntötte el a sorsunkat.

Ami most következik, azt is ugyanolyan becsületesen és egyenes gerinccel kell csinálni, ahogy ezidáig is működtünk.